Helyzetjelentés

Ezen a héten megnéztük, hogy mennyire haladnak a lakással, hát mit ne mondjak, semennyire. Két hónappal ezelőtt, azt írtam, hogy még pár hetet várnunk kell a lakásra, úgy tűnik, itt ezt be kell szorozni tízzel, vagy az is lehet, hónapokban kell érteni. Most már szinte biztos, hogy szeptember előtt nem fogunk költözni. Na de mit tudunk tenni, kénytelenek vagyunk elfogadni az indiai ritmust, mindent tízszer a szájukba kell rágni, hogy felfogják mi ezt kértük. Először úgy volt, hogy azt a padlólapot rakják le, ami eredetileg jár a lakáshoz, ok, jó lesz, csak történjen már végre valami. Eltelt két hét és közlik, hogy még nem csináltak semmit, mert közben a céges ügyintézőnk elkezdett variálni, lehet mégiscsak jobb lenne, ha választanánk jobb minőségű csempét, mert ez nem túl erős. Jó, akkor elmegyünk, választunk csempét, nem volt egyszerű ez sem, ha nem megfelelő határozottsággal megy oda az ember, akkor képesek eladni valami teljesen mást, mint amit elképzelt. Mondták, hogy ez nincs raktáron, de 3-4 nap és megérkezik, na ehhez még hozzá kell számolni legalább egy hetet, amíg a végső áron alkudoznak. Emellett még a lakóparkkal is alkudozni kellett, hogy mennyiért számítják be a csempéket, amiket nem kérünk, mondanom sem kell, nevetségesen alacsony összegért akarták. Azt megértem, hogy az ember a piacon alkudozik, de itt mindenen alkudoznak, még akkor is, amikor nem nagy összegekről van szó.
Három és fél hét múlva megyünk haza, addigra reményeink szerint elkészül a burkolás, de még rengeteg apróságot be kell szerezni, nem beszélve a bútorokról. Ennyit erről, naiv dolog volt azt hinni, hogy két hónapon belül be fogunk költözni, na jó, plusz egy hónapot rászámoltunk, na de nem négyet.

Tegnap gyorsan megoldódott, hogy mi legyen a napi program, reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam az előző esti csípős rágcsától. Petivel néztük a meccset, közben söröztünk és lecsúszott mellé, ebből a bizonyos sörkorcsolyából, ami most sokkal csípősebb volt, mint szokott. Nem ettem sokat, de épp elég volt ahhoz, hogy fél napig alig éltem, semmi sem maradt meg bennem, még inni se bírtam. Nem kívánom senkinek azokat a kínokat, amiket átéltem. Lassan most már ideje lenne megtanulnom, hogy nem bírja a gyomrom a túl sok fűszert és a nagyon csípőset sem. Így a kajára sem volt gondunk, pirítós, tea és egy kis erőleves. Szolidaritásból Peti is diétázott, bár neki már nincs rá szüksége, jó néhány kilót ledobott magáról mióta kijött.

Most mindketten járunk kondizni, én csak minden második alkalommal, amikor nem megyek, akkor itthon tornázok az aerobic dvd-ékre, amiket kihoztam magammal. Kicsit másabb a konditerem, mint otthon, de azért nem rossz, van futópad, bicikli, elliptikus lépegető, na meg persze minden elképzelhető erősítő gép a pasiknak. Eddig még egyetlen nővel sem sikerült találkoznom, elvileg olyankor megyünk, amikor koedukált a terem, de egyelőre egyedül képviselem a gyengébbik nemet. Az egész hely egy épület első emeletén található, viszonylag nagy területen, ahol végig sötétített ablakok vannak. Futás közben így nyomon tudom követni az utcán zajló eseményeket, pl. hatalmas papírlapokat zabáló, viaskodó teheneket, akik rendszeresen itt tanyáznak, krikettező indiai gyerkőcöket vagy kóbor kutyákat, akik a tehenek elől menekülnek. Általában itt olcsóbban meglehet kapni mindent, mint otthon, de a kondizás ugyanazon az árszínvonalon van, biztosan a kilátást kell megfizetni, mi mást.

Még egy téma, ha már így belelendültem az írásba. Rendszeres programunkká vált, hogy tanulmányozzuk a kertünkben lévő állatkákat, mivel a lakásban lévő gekkók mostanában nem nagyon mutatkoznak. Hogy milyen állatok vannak? Legalább háromféle madár megfordul a kertünkben, az egyiknek még fészke is van a kert közepén álló fán. Nagyon védik, amikor megjelenik egy macska a fa tövénél, pedig esze ágában sincs velük foglalkozni, csak hűsöl. Kisebb, nagyobb gyíkok is megfordulnak nálunk, általában a kerítés tetején napoznak vagy a fa törzsén vadásznak valami élelemre. Most, hogy az eső egy kicsit lemosta a növényzetet, felfedeztük, hogy van valami üreg a földben, vajon mi lehet, gyorsan megkaptuk rá a választ, patkányok. Jó soruk van, hisz szép kövérek és még nappal is szívesen mutatkoznak, nem az az ijedősfajta. A lakópark bejáratánál van egy szemetes konténer, gyanítom, hogy gyakran látogatják azt a környéket, meg a mellettünk lévő mocsarat és szegény negyedet, ahol az emberek karókból és fóliákból tákolt kunyhókban laknak. Még nem volt hozzá merszem, hogy lefényképezzem, bevallom, nem szívesen megyek a közelükbe, eddig csak kocsiból láttam, de annyi is elég volt.

Nos, mostanában így telnek napjaink, áramszünet is ritkábban van, bár ilyen kijelentéseket itt nem szabad tenni, mert amint kimondom, elmegy az áram. Már nagyon várjuk, hogy elteljen ez a néhány hét és visszatérhessünk a „civilizációba”. Oké, itt is az van, csak egy kicsit másabb, mint a miénk.

Delhi II.

Eljött az ideje, hogy folytassam az élménybeszámolót az utazásunkról, azonban Delhiről Peti olyan tartalmasan és érdekesen írt, hogy inkább az ő leírásait ajánlom a figyelmetekbe. Alá tudom támasztani, minden így történt. :)

Itt találjátok a beszámolókat. Ezért most csak a képeimmel szeretnék mesélni, néhány megjegyzést találtok a fotók alatt, de beszéljenek a képek önmagukért.

A Jama Masjid és a Vörös Erőd képeit itt, a folytatást pedig itt találjátok. Jó szórakozást hozzá és persze kitartást, hisz nem kevés idő végignézni minden képet, de megéri. (Próbáltam a legjobbakat kiválasztani, de alig akadt olyan, amit ki lehetett hagyni.)

Monszun

Megtörtént az első találkozásom a monszunnal, mindez Mumbaiban a kocsiban ülve esett meg.

Csütörtök délután ismét Bombay felé vettük az irányt, hogy másnap résztvegyünk az ötcsillagos Grand Hyatt Hotelben rendezett SAP konferencián, majd összekötve a kellemeset a hasznossal, az esedékes bevásárlásunkat is megejtsük.
Egészen Bombay-ig jó volt az út, szokásos verőfényes napsütés, egészen jól haladtuk, de ahogy közeledtünk a város belseje felé, egyre sötétebb, vészjósló felhőket pillantottunk meg. Abban reménykedtünk, hogy addig még vár egy kicsit az égi áldás, amíg elérjük Viktorék lakását, de persze nem így történt. A kocsiból néztük ahogy leszakad az ég, és egyre jobban erősödik az eső. Az egyik lámpánál állva nagyon megmaradt bennem egy kép, furcsa volt az állandóan szikrázó napsütés után esőt látni, és ahogy feltekintettem a kereszteződés másik oldalán egy hatalmas mozgó, piros feliratra: Are you ready for rain? (Készen állsz az esőre?), átfutott rajtam, hogy ez a pillanat biztosan maradandó lesz. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan országban fogok élni, ahol csak két évszak létezik: nyár és monszun. Szeretem a nyarat, de azért ilyenkor rájön az ember, mégis csak jó dolog, hogy nekünk, európaiaknak négy évszakhoz van szerencsénk. Ezek az emberek soha életükben nem láttak havat, legalábbis nagyrészük, akik még soha nem hagyták el az országot, ha 20 fok alá megy a hőmérséklet, akkor már fáznak, és nem ismernek olyan gyümölcsöket, amik főként kontinentális éghajlaton teremnek meg. Eper, málna, meggy, cseresznye, barack, szilva, ezekből esetleg csak mutatóban van némi satnyácska cseresznye és egészen finom barack alkalmanként, de a többit még annyira sem ismerik. Itt hatalmas pálmafák nőnek, ha van valahol kert, akkor szép színes virágokkal van tele, de otthon mégis csak gazdagabbnak, változatosabbnak tűnik a növényvilág. Az is lehet, hogy a távolból sokkal szebbnek látom kicsiny hazánkat, de számomra mégis csak az lesz a legszebb hely a világon.

Visszatérve a monszunhoz, megküzdöttünk a forgalommal, ami most még nehézkesebb volt a időjárási körülményeknek köszönhetően, és elértük végre tengerparti szállásunkat. Itt aztán lehetett csodálni a természet erejét, ahogy korbácsolta az erős szél a hullámokat, és ahogy gyülekeztek a sötét fellegek a tenger felett, ez sem volt utolsó látványnak esti programként.

Másnap elindultunk a konferenciára, ismét újabb harcot vívtunk az esővel, autók, járókelők tömegével, majd több mint egy órás küzdelem után el is értük a lakástól kb. 5-6 kilométerre lévő helyszínt. A konferencia egy kis oázisnak tűnt a bombayi zűrzavarban, bár itt is jellemző volt némi káosz, főleg az ételt és italt kínáló asztalok körül, nekünk mégis sikerült ügyesen megoldani az előadásokon való részvételt és az étkezést. Azt hiszem, ez a hotel igazán méltó az öt csillagra, mind a megjelenés, mind a kiszolgálás igazi profizmusra utalt. Egyik alkalommal, ahogy kezemben szeméttel megindultam egy szemetes irányába rögtön ott termett egy öltönyös ember és segítőkészen kidobta helyettem a hulladékot. Erre mondja az ember, hogy nahát, még vannak olyan helyek, ahol figyelnek a vendégre, bár valószínűleg itt is annak köszönhettem a figyelmet, hogy fehér nő vagyok.

Az előadások után át akartunk menni a kiállító terembe, ahol SAP bevezetéssel foglalkozó cégek standjait találhattuk, az egyetlen apró probléma csak az volt, hogy szó szerint ömlött az égi áldás. Volt néhány ernyő, amit kölcsönadtak a vendégeknek, hogy a két épület között átkeljenek, azonban a tömeg egyre gyűlt és nem úgy tűnt, hogy néhány ernyővel meg lehet oldani a helyzetet. A hotel előtt parkolt egy busz, egyszer csak valakinek az eszébe jutott, hogy azzal is át lehetne vinni az embereket, igaz, kb. 50-100 méterről volt szó, de mindenképp jobb megoldás, mint bőrig ázni.
Öt óra körül végeztünk a pavilonoknál és visszamentünk a hotel elé, hogy megkapjuk a kocsinkat, sofőr hozta ki a garázsból úgy, mint a filmekben. Még mindig esett, kicsit már zsongott a fejünk a konferencia forgatagától, így örültünk, hogy végre az autóban ülhetünk. Gondoltuk bekapcsolunk valami kellemes zenét, de hirtelen a lejátszó elkezdett üvölteni, majd ki ugrott a szívünk mire sikerült kikapcsolni. Ez egy kicsit beárnyékolta az ötcsillagos hotelről alkotott véleményemet, nagyon vicces fiúk dolgozhatnak a parkolóban, akik halálra akarják ijeszteni a kedves vendéget. Ha ezt egy idősebb emberrel csinálják meg, akár szívrohamot is kaphat, pláne ha az embert teljesen váratlanul éri.

Aznapra még beterveztük néhány ruhaüzlet és könyvesbolt meglátogatását is, ezért a szokásos bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Sikerült mindkettőnknek pár új ruhadarabot beszerezni és még egy Monopoly társasjátékot is vettünk, hogy legyen mivel elütni az időt a monszunos délutánokon. A szállásra visszajutás ismét nehezített pályán történt, eső, útszűkület, csalinkázó motorosok és riksások, de most viszonylag jó időt futottunk, hét és fél kilométert sikerült 50 perc alatt megtenni. A távolságot onnan tudom ilyen pontosan, mert Petinek van GPS-e, ami sokszor nagyon jó szolgálatot tett már a bombayi forgatagban.

Másnap, késő délelőtt indultunk útnak, ismét a bevásárlóközpontot céloztuk meg, de most az élelmiszerekre koncentráltunk, rutinos vásárlóként listával mentünk és szép sorjában be is szereztük a szükséges dolgokat. Fizettünk a pénztárnál, a közeli kávézóban megebédeltünk, majd elindultunk a kijárathoz, hogy visszaszerezzük a kocsinkat. Amikor megérkeztünk leadtuk a kocsit, mi tető alatt kiszálltunk és valahova hátulra leparkoltak vele. Természetesen a monszun előtti utolsó pillanatban kezdték el építeni a tetőt, így nem lettek vele teljesen kész, a bejárat feletti részt és a parkolóból csak egy nagyon kis területet sikerült lefedniük. A kocsiba való bepakolás és beszállás már nehezebb műveletnek bizonyult, egy bevásárló kocsinyi szatyrot nem 10 másodperc elhelyezni az autóban pláne úgy, hogy közben ömlik az eső. Valahogy megoldottuk, viszonylag szárazon megúsztuk, de azért átmentünk a szomszédos parkolóba, hogy kényelmesen elrendeződjünk, mivel még 3-4 órás autóút állt előttünk.

Délután négykor végre sikerült Vapi felé venni az irányt és nekiindulni az előttünk álló 170 kilométernek. Ismét a Bombayból való kijutás volt a legnehézkesebb, az eső az út kétharmadáig esett, de mindezek ellenére elég jól haladtunk, este háromnegyed 8-ra meg is érkeztünk. Vapiban is volt eső, már csak szemerkélt, amikor legördültünk az autópályáról, néhány tócsa azért jelezte, hogy nem kis zuhé lehetett korábban. Nos, így történt, hogy az első monszunos esőzést Bombayban éltem meg, nem pedig Vapiban.