Tegnap előtt volt egy hónapja, hogy útnak indultunk, szombat napközben Kochiban a reptéren találkoztunk Szilvivel és Szabolccsal. A mi gépünk ért oda hamarabb, így várnunk kellett rájuk; Ők Delhiből jöttek, ahol már eltöltöttek néhány napot városnézéssel.
Innen autóval mentünk tovább Alleppey-be, ami kicsit több mint 100 km-t és közel három órás autókázást jelentett. Némi bolyongás után megtaláltuk a szállásunkat, elfoglaltuk a szobáinkat és már úton is voltunk a tengerpartra, hogy megnézzük a naplementét.
Persze nem sikerült elcsípnünk, kifogtunk egy sorompót és egy hosszú vonatot, így a síneknél ért bennünket az alkonyat. Azért megnéztük a partot, megállapítottuk, hogy hatalmasak a hullámok, rengeteg fehér rák szaladgál, és meglepően tiszta a partszakasz. Ezek után rögtön meg is céloztuk az első jónak tűnő éttermet, de gyorsan ki is fordultunk miután megláttuk, hogy az árakat és a választékot is a nyugati turistákhoz igazították. Megfelelt nekünk a helyi étterem, ahol még a kínálat is bővebb volt, ráadásul rendelhettünk húst és alkoholt is. Vacsora után elsétáltunk a sarki kisbolthoz, ahol vizet terveztünk venni, végül Szabolcs bevállalt egy kókuszdiót, amit mi is megkóstoltunk. Este még pálinkát is ittunk, biztos, ami biztos alapon, nehogy összeszedjünk valami bacit. Mindezek ellenére nekem sajnos sikerült, hiába figyeltem oda a kézmosásra és a kötelező fertőtlenítésre.
Másnap reggel hajókázni indultunk, dél körül foglalhattuk el a hajót, ahol az éjszakát is eltöltöttük. Azon a vidéken kiépítettek egy hatalmas csatornarendszert, amely a környező rizsföldeknek biztosítja a vizet.
Ezen kívül halászatra, és manapság az általunk bérelt hajóhoz hasonló bárkák százai révén turizmus céljára is tökéletesen megfelel. Kellemes élmény volt egész nap egy hajó fedélzetén bámészkodni, a személyzet kiszolgált bennünket élelemmel, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon igyekeztem tartani magam, de a megpróbáltatásaim már itt elkezdődtek, hasmenés, gyengeség, aminek egyenes következménye volt a diéta, nem ehettem össze mindent. A hajó szakácsa nem sajnálta tőlünk az ételt, szívesen ettem volna többet, de nem mertem. A többiek jóízűen lakmároztak miközben én azon izgultam, hogy ugye másnapra jobban leszek. Nem lettem, sőt Szilvi is belefutott ugyanebbe a helyzetbe. Néhány széntabletta és Bolus Adstringens bevétel után tovább indultunk következő állomásunkra.
Kumily, a Periyar Vadaspark városa volt a következő úti célunk, ahova szintén autóval jutottunk el. Késő délután érkeztünk meg a szállásra, így arra a napra már nem is terveztünk különösebb programot a környék felfedezésén és a következő napi tervek összeállításán kívül.
Az állapotom stagnált, nem lettem jobban, de rosszabbul sem, szerencsére Szilvi már sokkal jobban érezte magát. Kedd reggel hajókázni indultunk a vadasparkban található tó vizére, a hajónak 7-kor kellett volna elhagynia a kikötőt, ami negyed órás csúszással sikerült is. Hihetetlenül hideg volt, erre nem igazán készültünk, reggel még az is megfordult a fejünkben, hogy nem megyünk sehova, hisz a farmerkabáton kívül nem volt semmi meleg ruhám, Peti pedig egyáltalán nem hozott hosszú ujjú felsőt. Szerencsére Szabolcs ki tudta segíteni Petit egy kardigánnal, így nem kellett a szálláson maradnunk. A tájat sűrű ködréteg borította, ami csak a két órás út végére kezdett felszakadozni. Mindenki tekingetett minden irányba, de csak néhány állatot sikerült látni hatalmas elefántcsordák helyett. Úgy tűnik, ők sem szeretik a ködös, nyirkos reggeleket.
Eközben én egyre gyengébbnek éreztem magam, egyre nehezebben viseltem az utat, alig vártam, hogy visszaérjünk a szállásra; sajnáltam, hogy nem tudom élvezni a tájat és nincs erőm sétálni egy nagyot a többiekkel. Peti természetesen visszajött velem riksával, majd ő elment reggelizni amíg én ledőltem pihenni. Néhány óra múlva sem lettem jobban, iszonyatosan fájt a fejem és a gyomrom, így nem volt mese, el kellett menni a dokihoz. Még annyi erőm volt, hogy elsétáltunk a közeli korházba, ahol egyből fogadtak bennünket. Miután felvázoltuk a helyzetet az orvos közölte, hogy van egy gyorsabb és egy lassabb megoldás, kaphatok „shot”-ot, ami gyorsabb vagy gyógyszert.
Mondta, hogy a külföldiek általában a gyógyszert szokták választani, de a másik hatásosabb. Először nem kértem, aztán mégis meggondoltam magam és szóltam, hogy legyen, essünk túl rajta. A shot injekciót is jelent, közben kiderült, hogy a doki infúzióra gondolt. Még soha nem volt szükségem ilyesmire korábban, hát ezen is túl kellett esni, de miért éppen Indiában?! Kicsit aggódtam, hogy sterilek legyenek az eszközök, de azok voltak, original csomagolásból vett ki mindent a nővérke és a vénámat is nagyon ügyesen eltalálta, utólag sem volt semmi nyoma. Kicsit több mint két órát tartott az adagolás, utána visszamentünk az orvoshoz, aki még adott néhány gyógyszert is. Határozottan jobban lettem, de a tűt még benne hagyták a kezemben és mondták, hogy este menjünk vissza, és ha jobban leszek, akkor kiveszik. Nem kellett még egy adag infúzió, ezért este eltávolították a tűt és mehettünk haza.Ekkor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, másnap újult erővel indulhatunk neki a vadasparknak, de nem így történt. Szörnyű éjszakám volt, nem tudtam aludni, mert a mellkasom közepén szúrást éreztem, fájt a fejem és még hányingerem is lett a gyógyszerektől. Mindez az antibiotikumok mellékhatásának volt köszönhető és annak, hogy az orvos nem írta fel a kiegészítő gyógyszert, ami segít a szervezetnek feldolgozni a hatalmas adag orvosságot. Szerda reggelre elefánt „lovaglást” terveztünk, amit nem szerettem volna kihagyni, ezért összeszedtem magam arra az időre és csak utána mentünk vissza a korházba. Nem bántam meg, hogy erőt vettem magamon, az elefántok mindig lenyűgöznek, nagyon szeretnivaló állatok.
Az orvosnál megkaptam a kiegészítő gyógyszert, és még az antibiotikumokból is kaptam néhány napra való adagot, amit mindenképp be kellett szednem, ha nem akartam, hogy romoljon az állapotom. Ez volt az utolsó napunk Kumilyben, úgy döntöttem inkább lábadozásra szánom ezt a napot, hogy az út hátralévő részén ne legyen több gond. Rengeteg folyadékot ittam és megpróbáltam enni is, hogy végre erőre kapjak. Petinek mondtam, hogy menjen el még egy hajókázásra a tóra, hátha lát elefántokat és készítsen sok fényképet helyettem is. Szerencséje volt, sikerült elkapnia négy elefántot, ebből az egyik baby volt. Egy hatalmas vidracsaládot is lefotózott, meg még néhány madarat és szarvashoz hasonló állatokat. Így végül szerencsésen záródott a kirándulásunk a hegyekben, másnapra már sokkal jobb állapotban voltam és nekiindulhattunk a következő célállomásunknak.
Az út első feléről itt találhatjátok a képeket vagy az alábbi videón kicsiben is megnézhetitek, a folytatás hamarosan következik.
