Ünnepnap

Kereken hét hónapja vártam ezt a mai napot, hogy miért, csupán azért, hogy végre megszabaduljak a szájpadlásom közepén húzódó dróttól, ami fél centis mélyedést képzett a nyelvemen.

Április végén került fel, hogy tágítsa a felső fogívemet, amit meg is tett, igazából már 3-4 hónap után nagyon szépen állt a felső fogsorom, de mi azért még ráhúztunk pár hónapot. Először azt mondta a doki, hogy 2-3 hónap lesz, oké, abba belenyugodtam, aztán nyáron mentünk haza és még mindig nem került le. Gondoltam augusztus végéig simán kibírom, na de akkor megint azzal állt elő, hogy maradjon még egy hónapot és ez így ment egészen mostanáig. Már az is megfordult a fejemben, hogy ha netán nem akarná kivenni, akkor balhét rendezek, mert már annyira nehezen viseltem. Szerencsére nem kellett, újra érezhetem a szájpadlásomat, fájdalom nélkül nyelhetek és nem kell többé arra ébrednem, hogy beépült a drót a nyelvembe. Azt hiszem erre mondják azt, hogy a szépségért meg kell szenvedni, de tegyük hozzá, hogy első körben itt az egészségről van szó, hisz már korábban is javasolták a fogszabályozást a nyitott harapásom miatt. Mostanra már ez is megszűnt, elől is tudok harapni. :) A felső fogsorom beállt teljesen a helyére, már csak az alsónál van egy fog, amelyik makacskodik egy kicsit. Emiatt otthon folytatnom kell a fogszabályoztatást, de nem bánom, ha már egyszer nekikezdtem, akkor végigcsinálom, legyen tökéletes az eredmény. Sajnos akad néhány lyukas fogam is, azokat még megcsináltatom itt kint, egyrészt olcsóbb, másrészt pedig szeretnék minél hamarabb túlesni rajta, hogy otthon ne kelljen rögtön fogorvoshoz menni, majd csak ellenőrzésre.

Ez a mai nap számomra nagyon nagy előrelépés, aki már átélt hasonlót és egy dróttal a szájában kellett hónapokon keresztül élnie, az bizonyára tudja miről beszélek. Aki pedig nem tapasztalt ilyesmit, annak kívánom, hogy soha ne is kelljen. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikorra fog meggyógyulni a nyelvem...

Virtuális centi

40 nap és vége!!! Azt hiszem nem csoda, hogy ennyire várjuk és örülünk annak, hogy hamarosan véget ér a kiküldetés.

Hogy milyen egy vidéki, indiai ipari kisvárosban élni és hogy megérte-e? Nos, utólag valószínűleg több szép és érdekes dologra fogunk emlékezni, de jelenleg meglehetősen elhalványultak a pozitív emlékek. Így a vége felé nehéz bármiben is örömöt találni, semmi sem jó már és az ember inkább beleveti magát a munkába, más már nem is érdekli, csak teljenek a napok minél gyorsabban. Az elején sok érdekes, vicces új dologgal találkoztuk, ami mostanra már nem tűnik annak. Nehézkesek az emberek, kíváncsiak, lassúak és figyelmetlenek. Persze otthon is előfordul, hogy túl kíváncsi, tapintatlan emberekkel akadunk össze, de itt ez mindennapos. A környezetről sem tudok túl sok jót elmondani, kosz van, büdös van és persze hatalmas por. Nincsenek rendezett utcák, sem járdák, az utak állapota sokkal, de sokkal rosszabb mint otthon. Egyedül a lakópark udvara és a cég kertje az, ami kellemes látvány nyújt a szemnek. Hiába vagyunk 10 km-re a tengertől, piszkos, sötétbarna a víz, amibe az indiaiak is csak ritkán teszik bele a lábukat. A part sem túl szép, szürke homok, ami mondanom sem kell, hogy szemetes. Ezek a hétköznapok, időnként persze útra keltünk és világot láttunk, és ilyenkor eljutottunk olyan helyekre amiért megérte, de ez csak néhány hét volt a Petinek három, nekem közel két évből.

Ha másért nem is, azért biztosan megérte kijönni ide, hogy megtanulja az ember értékelni az otthoni környezetet. Igazából bele sem gondolnak az emberek, hogy mennyire jó dolguk van, valahogy mindig azon keseregnek amijük nincs és nem annak örülnek, hogy mennyi mindenük van.

Szóval van egy virtuális centim a neten, ami mutatja, hogy hány nap van még a hazaútig. Már nem akarok újabb élményeket, nem kell több kaland, teljenek gyorsan és zökkenőmentesen a napok és végre induljon el a gép a kifutó irányába…

Meglepő kíváncsiság

Nemrég jött egy új ember a céghez, neki kell átadnom a feladataimat, ezért a minap leültem vele átbeszélni a különböző riportokat. Elmélyülten magyarázom az egyik fájlt, amikor hirtelen témát vált és közli, hogy őt nagyon érdekli a mi kultúránk és valóban igaz-e, hogy mi cserélgetjük a partnereinket. Pillanatnyi csönd, döbbenten nézek, de nem tudom mit vagyok meglepődve, Indiában vagyunk és alig várják, hogy lecsaphassanak egy fehér emberre és ilyen témákról kérdezhessék. Ezzel nincs is gond, ha azonos nemű fél teszi ezt és persze nem egyből, hanem némi ismeretség után, de jelen esetben egy negyvenes férfiről van szó, akivel életében másodszor beszéltem ez alkalommal.

Válaszoltam a kérdésére, mondtam, hogy mi valóban nem azzal éljük le az életünket, akivel életünkben először együtt járunk, de azért ez nem jelenti azt, hogy egyfolytában cserélgetjük a partnereinket. Számára elég felfoghatatlan, hogy nem házasodunk össze az első emberrel, akivel összehoz a sors. Azt is kérdezte, hogy hogyan vagyunk erre képesek. Hát ez jó kérdés, nekünk ez a természetes, nekik pedig az, hogy akár úgy is összeházasodnak, hogy életükben csak egyszer beszéltek, mivel a szülők már elrendeztek mindent, akár már gyerekkorukban megegyeztek. Akkor most melyik is a furább? Arra a kérdésre, hogy mi a különbség India és Európa között megint csak nehéz válaszolni, minden, de hogy magyarázzam ezt el egy indiainak, aki életében nem járt más országban és ki is jelentette, hogy ő nem akar menni a jövőben sem. Egyszer majd talán leírom, hogy mik a főbb különbségek, mert hasonlóság nem sok van, az is biztos.

Főként filmekből tudják, hogy a világ más részein más szabályok érvényesek párkapcsolatok terén, de persze erről bizonyosságot is kell szerezni, ha adódik egy alkalmas alany. Azt hiszem tapintat terén is van még mit tanulniuk, ha többet olvasnának vagy egyáltalán olvasnának, akkor talán kicsivel jobban ismernék más kultúrák működését.