40 nap és vége!!! Azt hiszem nem csoda, hogy ennyire várjuk és örülünk annak, hogy hamarosan véget ér a kiküldetés.
Hogy milyen egy vidéki, indiai ipari kisvárosban élni és hogy megérte-e? Nos, utólag valószínűleg több szép és érdekes dologra fogunk emlékezni, de jelenleg meglehetősen elhalványultak a pozitív emlékek. Így a vége felé nehéz bármiben is örömöt találni, semmi sem jó már és az ember inkább beleveti magát a munkába, más már nem is érdekli, csak teljenek a napok minél gyorsabban. Az elején sok érdekes, vicces új dologgal találkoztuk, ami mostanra már nem tűnik annak. Nehézkesek az emberek, kíváncsiak, lassúak és figyelmetlenek. Persze otthon is előfordul, hogy túl kíváncsi, tapintatlan emberekkel akadunk össze, de itt ez mindennapos. A környezetről sem tudok túl sok jót elmondani, kosz van, büdös van és persze hatalmas por. Nincsenek rendezett utcák, sem járdák, az utak állapota sokkal, de sokkal rosszabb mint otthon. Egyedül a lakópark udvara és a cég kertje az, ami kellemes látvány nyújt a szemnek. Hiába vagyunk 10 km-re a tengertől, piszkos, sötétbarna a víz, amibe az indiaiak is csak ritkán teszik bele a lábukat. A part sem túl szép, szürke homok, ami mondanom sem kell, hogy szemetes. Ezek a hétköznapok, időnként persze útra keltünk és világot láttunk, és ilyenkor eljutottunk olyan helyekre amiért megérte, de ez csak néhány hét volt a Petinek három, nekem közel két évből.
Ha másért nem is, azért biztosan megérte kijönni ide, hogy megtanulja az ember értékelni az otthoni környezetet. Igazából bele sem gondolnak az emberek, hogy mennyire jó dolguk van, valahogy mindig azon keseregnek amijük nincs és nem annak örülnek, hogy mennyi mindenük van.
Szóval van egy virtuális centim a neten, ami mutatja, hogy hány nap van még a hazaútig. Már nem akarok újabb élményeket, nem kell több kaland, teljenek gyorsan és zökkenőmentesen a napok és végre induljon el a gép a kifutó irányába…
