Delhi I.

Beöltöztünk a városnézéshez, sapka, hosszú lenvászon nadrág, napozókrém, napszemüveg, a hátizsákban természetesen víz, kéztörlő, fényképező és pénz. Megkérdeztük a portán, hogy mégis merre induljunk a metróhoz, el is magyarázták, csak az első lépés kimaradt és mi egyből rossz irányba indultunk. Halljuk, hogy valaki kiabál a hátunk mögött, ja, hogy a másik irányba kell menni, ok, most már meg fogjuk találni. Átverekedtük magunkat néhány kereszteződésen és már meg is érkeztünk a metróhoz felvezető lépcsősorhoz. Éljen, végre valami kultúrált közlekedési eszköz, és tényleg az, meglepő módon londoni színvonal. Tanakodtunk, hogy milyen jegyet vegyünk, végül vettünk egy feltölthető „smartcard”-ot, amire rátöltettünk egy napijegyet. Utólag rájöttünk, hogy ha egyszerű jegyet veszünk, az még olcsóbban kijön, de így is nevetségesen alacsony összegekről beszélünk, 4-5 megálló kb. 50 forintnak megfelelő rúpia. Itt is ugyanolyan kapukon keresztül lehet bejutni a metróhoz, mint Londonban, lehúzod a kártyádat vagy bedobod a zsetont (token-t) és már bent is vagy. Annyi a különbség, hogy mindezt egy biztonsági átvilágítás előzi meg, át kell menned egy detektoros kapun és még a táskádat is átnézik. Azért ez egy kicsit túlzásnak tűnik, de valószínűleg nagyon tartanak attól, hogy valaki bombát visz fel a kocsikba, amire valljuk be van némi esély az itteni vallási kultúrák keveredését ismerve. Meglepően tiszta és tágas a metró területe, méltón büszkék rá és remélhetőleg meg is őrzik ebben az állapotában. A metrókocsik szintén hasonlítanak a londonihoz, annyi különbséggel, hogy az itteniek szélesebbek, tágasabbak. Első körben persze nem sikerült leülni, de nem is bántuk, élveztük az új élményt, és nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy áthaladtunk a városon.

A Karol Bagh station-től indultunk (kék vonal), három megálló után átszálltunk a sárga vonalra a Connaught Place állomásnál, majd a végállomáson, Central Secretariate-n szálltunk ki. Ahogy feljöttünk a metróból hirtelen azt sem tudtuk merre induljunk, építkezés mindenhol, épül a következő metróvonal, aztán megláttuk az India Gate-et és máris sikerült betájolni, hogy mi merre van. Mi a másik irányba indultunk, a kormányzati negyed környékére, ahol hatalmas parkok és széles sugárutak övezik az épületeket. Érdekes látványt nyújtott a parlament, inkább hasonlított egy stadionra, mint kormányzati épületre. Peti nagy élvezettel fotózott, közben a homlokát törölgette, én pedig árnyéktól árnyékig szaladgáltam és próbáltam túlélni a több, mint negyven fokos meleget. Itt még nem kapott el az ihlet, a gépem egyelőre a táskában lapult és várta, hogy fotók százait készíthesse. Időnként megálltunk, muszáj volt pihenni és vizet inni, különben hamar kiszáradtunk volna. Peti jól felkészült turista módjára tanulmányozta a könyvet, hogy merre induljunk tovább Ghandi házához, én pedig a megérzéseimmel próbáltam hozzájárulni az útirány megválasztásához. Hamarosan meg is érkeztünk a közös erőfeszítésnek köszönhetően, még éppen időben, hogy gyorsan körbejárjuk a múzeumot. Azt gondoltuk, hogy majd egy egyszerűen berendezett, szokványos kiállítást találunk, de nem, egy impozáns, jól megtervezett, látványos, interaktív elemekkel teli gyöngyszemre bukkantunk. Elolvastunk pár anekdotát Ghandi életéből, láttuk a használati tárgyait, az ágyát és végül az utat, ami ahhoz a helyhez vezetett, ahol egy ámokfutó meggyilkolta. A kiállítást nem sikerült teljes egészében megtekintenünk, de a házat körülölelő parkot szerencsére még nem zárták be, így volt időnk körbejárni, fényképeket készíteni és egy kicsit az árnyékban hűsölni.

Még napnyugta előtt el akartunk érni a Jantar Mantar-hoz, ahhoz az építményhez, amit időmérésre és asztrológia jelek olvasására építettek 1724-ben. Érdekes látványt nyújt Delhi közepén egy hatalmas obszervatórium, sajnos a köré felhúzott magas épületek rontják a használhatóságát, a nap már korábban eltűnik a házak mögött, mint ahogy valójában lebukik. Mindenesetre élveztük az óriási játszótér felfedezését, a legmagasabb pontra azonban már nem mertem felmenni, a tériszonyom erősebb volt nálam. Számomra nem tűnt túl biztonságosnak a hely, meredek lépcsők korlát nélkül, így csak Peti kapaszkodott fel. Lent vártam, hogy visszatérjen a magaslatról és megmutassa a készített képeket. Hamarosan el is jött a záróra, kijöttünk a parkból és az út másik oldalán megláttunk egy éttermet, ami tökéletesnek tűnt egy kellemes vacsora elfogyasztásához. Ezután átmentünk egy közeli kávázóba, mivel nem kívántunk ismét por kávét inni, nem is bántuk meg, jól esett végre igazi kávét fogyasztani. Más tervünk már nem volt erre a napra, csak megkeresni a metróállomást és visszajutni a hotelba. Rövid séta után meg is találtuk a metrót, ami fölött egy kellemesen kivilágított, szökőkutakkal díszített parkra akadtunk. Feltétlenül körbe kellett még járnunk, csináltunk néhány képet és az egyik helyen kicsit le is telepedtünk. Természetesen akadt néhány indiai, aki fényképezkedni szeretett volna velünk, az egyik apuka a kisfiával jött, nagyon udvariasak voltak és a kissrác is helyes volt, nem mondhattunk nemet. Íme az eredmény:

Későre járt már, visszamentünk a hotelba, ahol hamarosan ágyba is kerültünk, nem volt gond az elalvással egy ilyen mozgalmas nap után.