Peti bepattant a kocsiba és elszaladt lefolyócsövet és csatlakozót venni, kemény harminc rupiáért (120 Ft) meg is kapta mindezt. Szerencsére egyből tudta, hogy honnan lehet ilyesmit beszerezni. Nekiállt a szerelésnek, jó esetben passzolt volna a csatlakozó a lefolyócsőre, és egyszerűen feltekeri a menetre, de nem így történt. A cső rozsdás és piszkos volt, így esély sem volt rá, hogy felmenjen. Első körben próbálta letakarítani, használható eredmény nélkül, majd elkezdte belülről faragni a műanyag csatlakozót, hogy legalább rá bírja nyomni a lefolyóra. Kezdett alakulni a dolog, amikor a csatlakozó megadta magát és elrepedt. Nem volt mit tenni, Petinek vissza kellett mennie a boltba és venni egy másikat, azt tanácsoltam, hogy vegyen kettőt és esetleg egy nagyobbat is, hátha jó lesz. Hamarosan visszajött három műanyag csatlakozóval, a nagyobb nem bizonyult használhatónak, így maradt a faragásos módszer. Végre sikeresen felkerült, mondtam Petinek, hogy ragasztó szalaggal is tekerje körbe, ne kockáztassunk. Azóta működik és remélhetőleg nem is lesz már több gond vele.
Mindeközben én mostam, majd gyorsan elmosogattunk és nekiállhattam a főzésnek. Találtam egy jó kis ananászos csirke receptet, volt hozzá friss ananász is, amit pár nappal korábban vettünk a piacon. Mindent előkészítettem, már a húst pároltam, amikor egyszer csak kifogyott a palackból a gáz. Ez volt az első alkalom mióta Peti ideköltözött, még sosem kellett cserélni a palackot. Felhívtuk a céges ügyintéző emberkét, hogy segítsen keríteni egy újat lehetőleg minél gyorsabban. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat, várólista van a gázpalackra, általában kettő van a háztartásokban, és ha kezd kifogyni az egyik, akkor jelezni kell és újratöltik. Mesélte Peti, hogy amikor neki vettek gázpalackot, akkor még hivatalos papírokat is kellett kitölteni róla, ezt nevezem én bürokráciának.
Szóltak, hogy a lakóparkon belül lehet, hogy van egy ember, akinek van fölösleges gázpalackja, várjunk, és majd átviszik. Vártunk, de semmi sem történt, visszahívtuk a céges ügyintézőt, hogy talán más megoldást kellene keresni. Végül talált valakit a cégen belül, aki tudna adni egyet, először egy használtat akart kölcsönözni, de oda adtuk neki az üres palackunkat, így kaptunk egy teljesen újat, ő már úgyis fent van a várólistán, és addig még van elegendő tartalékuk.
Ez is megoldódott, befejezhettem az ebédet, amiből lassan már vacsora lett. Jó éhesek voltunk mire asztalhoz kerültünk, neki is fogtunk egyből. A tévében pont kezdődött egy érdekesnek tűnő film, ami eltartott este kilencig, majd csak ezutána fogtunk neki takarítani. Az idő kellemesebb volt már a lakásban és úgy voltunk vele jobb, ha túlesünk rajta. Éjfélre el is készültünk, alig vártuk, hogy végre lepihenhessünk.
Vasárnapra pihenést terveztünk, blog írás, olvasgatás, fényképek rendezése. Nem is lett volna ezzel gond, ha nem arra ébredünk, hogy elment az áram és 30 fok van a szobában. Hurrá, megint rájuk jött a spórolhatnék és lekapcsolták. Ebben szinte biztosak vagyunk, mivel menetrendszerűen elmegy az áram minden második vasárnap legalább fél napra. Megreggeliztünk, majd hagyományos módszerekkel próbáltuk hűteni magunkat, hidegzuhany, spriccelő, legyező. Ez így ment két órán keresztül, időnként belefáradtam és kómás állapotban feküdtem az ágyon, várva, hogy történjen valami; Peti pedig csodálkozva nézte, hogyan tudok ilyen melegben aludni. Meguntuk a dolgot és úgy döntöttünk elmegyünk autókázni, abban legalább van légkondi. Elindultunk a tengerhez, egy olyan helyre, ahol korábban még nem jártunk együtt, persze rengeteg indai szaladgált a parton, de szerencsére ők egy kupacban szeretnek lenni, mi pedig jó messzire elsétáltunk. Kellemesen hűsített a tenger felől érkező fuvallat, így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt a forró levegő. Kagylókat gyűjtöttünk, majd lassan visszaindultunk a kocsihoz, mivel kezdtünk kiszáradni.
A közelben van egy erőd, ahol még szintén nem jártunk, nagyon szép kilátás nyílik innen a tengerre és Daman városára. Sétálgattunk, fényképezgettünk, majd átmentünk a hídon a városba és beszereztünk két üveg bort – egy fehéret és egy rose-t - rosszabb napokra. Lassan esteledett, ideje volt valami vacsora után nézni, elmentünk egy étterembe, ahol már korábban is jártunk, még nem voltak sokan, épp akkor kezdték teríteni az asztalokat. A légkondi szokás szerint nagyon hűvösre volt állítva, próbáltunk olyan helyre ülni, ahol kevésbé volt hideg. Rendeltünk inni, majd a főételt is kiválasztottuk, de a kiszolgálás hihetetlenül lassú volt, legutóbb teltháznál sokkal gyorsabban megkaptuk a rendelésünket, mint most. Nem voltam túl jó hangulatban, a tűző naptól megfájdult a fejem és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.
Este hét körül érkeztünk meg, akkor már három órája volt áram, legalábbis a mikró órája ezt mutatta. Aznapra még annyi volt a tervem, hogy sütök egy kis muffint, amit már előző héten is szerettem volna. Gyorsan összeállítottam a tésztát, Peti segédkezett a csoki darabolásban és a forma kivajazásában, (mivel itt kisebb a forma és nincs hozzá papír). Bemelegítettük a sütőt és vártuk az eredményt. Nos, meglepően jól sikerült a tojás nélküli muffin, helyette egy kanál áfonya lekvárt használtam, ami tökéletesen megfelelt a célnak és még kellemes ízt is adott neki.
Nem csak mi örültünk a jól sikerült sütinek, hanem a csótányok is, most hogy már szabad volt az út a lefolyónál előmerészkedtek az édes illatra. Más már nem is hiányzott volna jobban, mint ezek a váratlan látogatók. Peti lefújta őket kb. fél flakon rovarirtóval, majd kirakta a csapdákat és még néhány kartonlapot is felszerelt a mosogató ajtajára, nehogy megint kijöjjenek. Eközben én a nappaliban vártam, hogy elmúljon a csótányveszély, még mindig borsódzott a hátam annak az óriási (legalább 7 cm-es, nem vicc) csótánynak a látványától.
Így tervezzen az ember bármit is a hétvégére, otthon is közbe szoktak jönni dolgok, de nekem úgy tűnik, mintha itt egy kicsit gyakrabban történne velünk ilyesmi. Mindenesetre ismét gazdagabbak lettünk néhány tapasztalattal és élménnyel.
