Északi bevásárlóparadicsom

Hétvégén ismét bevásárló körútra indultunk, ezúttal nem Bombaynak vettük az irányt és nem élelmiszert készültünk vásárolni.

Az úticélunk a Vapitól kicsit több mint 100 km-re északon fekvő Surat volt. Több okból is örültem az utazásnak, egyrészt két és fél órával kevesebbet kellett autókázással tölteni, másrészt pedig újabb bútorokat indultunk beszerezni.
Szombaton mentünk, ami itt munkanap, így a forgalom nem volt kicsi, de még mindig gyérebb volt, mint Bombay irányába. Az autópálya minősége is jobb volt, mint dél felé, úgy tűnik, sokat számít, hogy mekkora az átmenő teherautó forgalom. Surat előtt le kellett térnünk az autópályáról, ez az út kísértetiesen elkezdett hasonlítani a régi ötös útra, leginkább a mi sávunkban szembejövő kocsik emlékeztettek rá.
Az utazást a Peti által vásárolt navigációs rendszer segítségével bonyolítottuk le, igaz időnként le akart téríteni bennünket az útról, kedvesen mondta, hogy "take a legal U turn", de mi nem hagytuk magunkat, csak azért is arra mentünk, amerre Peti emlékei szerint célszerűbb.

A város kellemes meglepetés volt, mindig jó megérkezni egy olyan helyre, ami tisztább és tágasabb, mint amihez hozzászoktunk. Vapi egy ipari kisváros, mondhatni egy porfészek az autópálya mellett, Surat pedig a gyémánt csiszolás központja Indiában. Mondjuk, ha nem tudja az ember ezt a háttér információt, akkor nem jutna ilyesmi eszébe, de ennek köszönhetően elég gyorsan fejlődik és jó benyomást kelt a hely. Több nagyobb szabású építkezést láttunk, az utak szélesek, jó állapotúak és még egy méretesebb bevásárlóközpont is található itt.

Elsőként egy elektronikai üzletet látogattunk meg, ahhoz képest, hogy nem terveztünk venni semmi különöset, elég sok pénzt sikerült ott hagyni. Utána következett egy nagyobb bútorüzlet, ugyanaz a lánc, ahonnan Bombayban megrendeltük az ülőgarnitúrát és a szekrényt. Most is kiválasztottunk néhány elemet, utolsó darabok voltak, így gyorsan lecsaptunk rájuk, közben az is kiderült, hogy pont aznap indították Vapiba innen a korábbi megrendelésünket. Ha egy kicsit hamarabb megyünk, talán az aznapit is hozzá tudták volna csapni. Sebaj, a lényeg, hogy sikerült találnunk szép bútorokat, amit remélhetőleg hamarosan használatba is vehetünk.
Az áruház másik szintjén is körbenéztünk, konyhai kellékek, lámpák, dísztárgyak, textiláruk közül válogattunk és találtunk is néhányat, amire szükségünk volt.

Egy gyors ebéd után a Pizza Hutban, elindultunk a korábban említett bevásárló központba. Nagyon tetszett a környezet, végre tisztaság vett körül, minden csillogott-villogott, az üzletek pedig hívogatóan tárultak elénk. Jó lett volna többet nézelődni, de mi célirányosan a legfelső emeleten levő bútoráruházba mentünk, ahol most nem találtunk semmi említésre méltót. Konkrétan kinyitható vendégágyat kerestünk, de itt inkább a franciaágy dívik. Megnéztünk még egy bútorboltot, majd a legalsó szinten vettünk nekem egy napszemüveget, végül pedig még egy kávét is elfogyasztottunk visszaút előtt, ami sikeresen elnyerte az év legrosszabb kávéja címet.

A hazaút fél órával hosszabbra sikerült, kifogtuk a délutáni csúcsot, ránk is esteledett, így nem volt egyszerű a kátyúk kerülgetése. A lényeg, hogy épségben hazaértünk, kicsit elfáradtunk, de eredményesen telt el a nap. Megbeszéltük, hogy máskor is megyünk Suratba, ha még húst is lehetne kapni, akkor ezentúl csak oda járnánk vásárolni.

Saputara

Felkerült néhány kép a legutóbbi kirándulásról, itt nézhetitek meg az oldalt. Jó szórakozást hozzá!

Magyar birka

Minap a helyi hotel éttermében ebédeltünk, (ahol Peti születésnapját is ünnepeltük) és meglepetésemre nagyon ízletes ételeket tálaltak fel. A legkülönlegesebb azonban egy "Hungarian Mutton" nevezetű étel, alias Magyar Birka volt. Először nem akartam megkóstolni, mondván ki tudja honnan származik, őszintén szólva még egyetlen birkát sem láttam Indiában. Végül mégis csak szedtem belőle és nagy finom volt, nem jutott róla eszembe, hogy magyar ételt eszem, de az biztos, hogy eltért a fűszerezése az ittenitől.

Már máskor is tapasztaltuk, hogy a "Hungarian" előtagot biggyesztik az étel neve elé, ha nem indiai, valamiért nagyon megtetszett nekik, de szerintem fogalmuk sincs a magyar ízvilágról. Egyébként tudják, hogy magyarok vagyunk, ki tudja még az is lehet, hogy a mi tiszteletünkre adnak ilyen nevet a specialitásoknak, talán kedveskedni akarnak a hazájuktól messzi földre elszakadt idegeneknek, azaz nekünk.

Talán így van, talán nem, mindenesetre kedvet csináltak hozzá, hogy máskor is ellátogassunk az étterembe. Az sem utolsó szempont, hogy 1000 forintnak megfelelő rúpiáért degeszre ehetjük magunkat, na meg persze a Pizza Huton kívül ez az egyetlen hely, ahol húst tudunk fogyasztani. Reméljük megtartják a jó szokásukat.

Hétvége a hegyekben II.

Vasárnap reggel 9 körül ébredtünk, lementünk reggelizni, ahol a csoport nagy része már nekilátott az evésnek. Vannak jó indiai kaják, de amiket reggelire címén esznek, mit is mondjak, az eléggé messze áll a mi ízlésvilágunktól. Valami omletthez hasonló dolgot választottunk, még ezt tűnt a legszimpatikusabbnak, de természetesen semmi köze nem volt a tojáshoz, hisz az már nem mindenkinél fér bele a vegetáriánus étrendbe, meg sajtos szendvicset, azt legalább ismerjük. A többi szószos, csípős kaját kihagytuk, valahogy korán reggel nem vágyik az ember gyomra ilyen megrázkódtatásokra. Néha elgondolkozom, hogy vajon az indiaiaknak miből van a gyomruk?! A kávé az kifejezetten finom volt, még jó, hisz saját magunk raktuk össze az előkészített hozzávalókból.

Kicsivel később néhányan lesétáltak a tóhoz és vízibiciklire vagy csónakba pattantak. Mi csak a parton sétálgattunk, majd készítettünk néhány képet a tájról. Közben megérkezett a csoport másik fele és elindulhattunk megnézni a helyi látványosságokat. Nem kellett messzire menni, kevesebb mint negyed órás út után kiszálltunk a buszból, ahonnan gyalog indultunk neki az emelkedőnek. A hegytetőn pedig libegőbe ültünk, ami átvitt a szemközt lévő csúcsra, de nem szállhattunk ki, vissza is hozott egyből. Miután megcsodáltuk a kilátást egy kicsit még feljebb kellett mászni, ahol meglepetésünkre egy nagy tisztás fogadott mindenféle kikapcsolódási lehetőségekkel. Természetesen árultak enni és innivalót, lehetett krikettezni, kismotorozni, de ami bennünket a legjobban izgatott, azok a tevék és lovak voltak.
Rögtön meg is irányoztuk az első tevét, amint felértünk, úgyis már régóta szerepelt a tervek között egy tevegelés.


Vicces volt, ahogy dülöngélt egyik oldalról a másikra, kapaszkodni kellett, pláne amikor felállt és leült. Zsuzsával ketten vállaltuk be a tevegelést, a fiúk inkább maradtak a földön. Addigra mire leszálltunk többen is körénk gyűltek a tevéikkel és lovaikkal, el is csábultunk egy lovaglás erejéig. Emlékeim szerint ez volt az első igazi lovaglásom, egy rövid időre még galoppozni is sikerült, nagyon tetszett, azt hiszem máskor is ki fogom próbálni, ha lesz rá alkalom.

Ezek után visszamentünk a hotelba és elfogyasztottuk az ebédünket, majd kijelentkeztünk a szobából. A tervek szerint fél háromkor indultunk volna, de ez sem jött össze, sikerült ismét összeszedni némi csúszást. Elindultunk lefelé a hegyről, majd hamarosan meg kellett állnunk, mert valami akadály volt előttünk, mint kiderült nem sokkal korábban egy busz fának ütközött és felborult az úton. Kellemesen csalódtam a kollegákban, egyből a bajba jutottak segítségére siettek, adtak egy karton vizet, majd gyorsan kiürítették a buszt kísérő céges autót és felajánlották, hogy a sofőr leszállít néhány sérültet. Szükség is volt rá, hisz a mentő csak későn tudott volna odaérni és elég sok volt a sebesült. Mint utólag kiderült, sajnos hárman meg is haltak a balesetben, nem csoda, nagyon csúnyán nézett ki a busz eleje.
Meglepő módon nem kellett több órát dekkolnunk mire elindulhattunk, fél óra alatt elszállították a sérülteket, és járhatóvá tették az utat. Persze voltak türelmetlen indiaiak, akik mit sem törődve mások bajával egyszerűen előre pofátlankodtak és átverekedték magukat a torlaszon. Mi ezen mélységesen megdöbbentünk, hogy némely emberek mennyire érzéketlenek.

Még egy program be volt tervezve, egy útba eső vízesést szerettük volna megnézni. A baleset után úgy volt, hogy kihagyjuk, aztán mégis úgy döntöttek, hogy megnézzük. A vízeséshez egy egysávos út vezetett, gondolom, ezzel próbálták izgalmassá tenni az utat, mintha enélkül nem lenne az. Odafelé csak egy kocsi vezetőjével kellett vitatkozni a sofőrnek, hogy tolasson, mert nem férünk el, visszafelé pedig már egy busz is jött szembe. Na, ebből is egy közel fél órás álldogálás lett mire kitalálták, hogyan is férjenek el egymás mellett. A táj mindenesetre megérte a fáradalmakat, volt egy nagyobb vöröses színű vízesés és egy kisebb fehér, ami nekünk azért jobban tetszett. Nem sokáig nézhettük, mivel jött egy jó nagy zuhé, szerencsére addigra felkászálódtunk a buszra, és viszonylag szárazon megúsztuk.
A buszkikerülési akció után a sofőr elég rendesen rákapcsolt, már kb. két órás csúszásban voltunk a tervezetthez képest és hamarosan sötétedett is. Na, ekkor jött el az a pillanat, amikor elkezdtem bánni, hogy buszra ültem, pont a sofőr háta mögött, az első sorban volt alkalmam utazni. Sajnos láttam minden egyes manővert és egyre inkább borsódzott a hátam, azon gondolkodtam, hogy buszvezetőnk vajon ismeri-e a matematikát és tisztában van-e azzal, hogy 60-70 km-en olyan sokat nem tud nyerni időben, ha 10-20 km/h-val többel megy, mint amennyivel biztonságos. Aztán bele kellett nyugodnom, hogy nem tudok mit tenni, csak reménykedhetek, hogy az őrangyalaink most is velünk vannak.

Hihetetlenül boldog voltam, amikor megérkeztünk Vapiba, bár már a város szélén megcsapott bennünket a gyárak bűze, de azért örültünk, hogy épségben megérkeztünk. Tartalmas kirándulás volt, mégis a jövőben inkább megpróbálom kerülni a buszos programokat.

Hétvége a hegyekben

Az első hétvégénken alkalmunk nyílt egy kiránduláson résztvenni, a cég szervezésében Gujarat állam legmagasabb pontján lévő üdülőhelyre, Saputara Hill-re látogattunk el.

Kedden jöttünk vissza Indiába, szerdán nem dolgoztunk az ünnep miatt, csütörtökön pedig közölték velünk, hogy hétvégére kirándulást szerveznek. A helyi bank támogatásának köszönhetően szinte az egész cég jöhetett, a menedzserek és családjaik részére egész hétvégés volt a program, a beosztottjaik pedig csak vasárnapra voltak hivatalosak.

Szombat délután kettőre volt betervezve a busz indulása a cégtől, mondanom sem kell nem sikerült pontosan indulni, igaz kihangsúlyozták, hogy mindenki jöjjön időben. Legalább megpróbálták, ki tudja mikor indulunk el, ha nem mondogatják, hogy: "sharp 2 o'clock".
Összesen öten voltunk fehérek, rajtunk kívül még Viktorék is jöttek Bombayból és az éppen egy hetes viziten lévő kolléga otthonról. Érdekes élmény volt közel hatvan indiaival egy buszon utazni, mondhatni egy kicsit kisebbségben éreztük magunkat. Az biztos, hogy idegenek társaságában nem szívesen vállaltunk volna be egy ilyen kiruccanást.
Egyszer már megfogadtam, hogy többet nem ülök buszra Indiában, de úgy tűnik elég hamar sikerült feladni a fogadalmat. Az odafelé úttal nem volt gond, de visszafelé ismét megfogadtam, hogy: "többet nem ülök buszra Indiában!!!!"

Közel négy órás út után meg is érkeztünk, nagyon kellemes hely, körben ezer méter magas hegyek, minden hihetetlenül zöld így monszun után, a hotel mellett pedig egy csónakázó tó. Mindenki megkapta a szobáját, nekünk a főnök melletti lakosztály jutott, nem volt okunk panaszra, igazán kényelmes szállást kaptunk. Mindez nem is volt drága, két főre egy éjszaka 1700 rúpia a legdrágább szobában, ami kb. 6000 Ft.
Vacsora előtt még egy kis ismerkedési estet és játékot szerveztek, majd megleptek bennünket egy tánc csoporttal, akik igazán látványos produkcióval álltak elő.


Volt még egy kisebb vendéglátás a főnök szobájából nyíló erkélyen némi alkohol és chips formájában, majd lementünk vacsorázni.

Az szombati nap ezzel véget is ért, a vasárnapi eseményekről legközelebb...

Ismét Vapiban

Szeptember elsején ismét útra keltünk és India felé vettük az irányt. Most Münchenen keresztül jöttünk, ahol 4 órát várakoztunk, csak annak köszönhetően nem lett 5, hogy majdnem egy órát késett a gépünk Pestről. Egészen gyorsan eltelt az idő, kicsit ejtőztünk a business váróban, majd meglátogattuk a Duty free shopot, ahol beszereztük az alkoholt és a csokit, na meg még egy bajor konzerves virsli is a kosárba került. Ezután megettünk egy sonkás szendvicset, mivel most nem kínáltak semmilyen húsfélét a business váróban. Persze mire visszaértünk, raktak ki virslit, az íze kedvéért azért ettünk belőle, biztos ami biztos alapon.

Bombayba egészen pontosan indult a gép, 10-15 perces csúszásban voltak csak. Minden rendben volt az út alatt, leszámítva azt, hogy Petivel mindig az az érzésünk támadt, hogy bennünket szolgálnak ki utolsónak és persze hol máshol fogyott volna el a választék a menüből. Szegény Petinek spenótos rizst kellett ennie, hiába ajánlottam fel a csirkét, amit kaptam, nem fogadta el.
Itteni idő szerint reggel 7 körül érkeztünk meg, ami otthon fél 4, összesen jó ha fél órát aludtam a gépen, így nem mondhatni, hogy a toppon voltam. Szerencsére gyorsan kijutottunk a reptérről, nem volt semmilyen fennakadás és a sofőr is várt bennünket. Most először aludtam a kocsiút alatt, vagy legalábbis próbáltam, az állandó zötykölődés mellett nem volt egyszerű. Gyorsan Vapiba értünk, a szörnyű útviszonyok ellenére most 2 és fél óra alatt tudtuk megtenni az utat, ami legalább 3 óra szokott lenni.

A lakásban várt meglepetésekről Peti beszámolójában olvashattok, de viszonylag jó volt a helyzet, nem volt semmi extrém körülmény. Gyorsan lepakoltunk, a kajákat beraktuk a hűtőbe, letusoltunk és ki is dőltünk egyből. Kb. 4-5 órát aludtunk, utána összeszedtük magunkat, hogy beszerezzük legalább az alapvető élelmiszereket. Szendvicset ettünk vacsorára, majd nekiláttunk kipakolni a cuccainkat. Elég jól haladtunk, minden a helyére került, még koccintottunk egyet a szerencsés visszaérkezés örömére, és elraktuk magunkat másnapra.

Reggel annak rendje és módja szerint elkészültünk és indultunk dolgozni, behajtunk a gyár udvarára, sehol senki, csak két biztonsági őr, az ajtón pedig lakat. Nekünk valahogy nem szólt senki, hogy ma ünnep nap van és minden zárva. Ok, akkor irány a város másik fele, nézzük meg a lakást. Ismét csalódnunk kellett, az elmúlt hat hét alatt kb. két napi munkát végeztek el, a padló még mindig nincsen kész, a többiről nem is beszélve. Azért ez már tényleg felháborító, hogy ennyire nem képesek rugdosás nélkül bármit is elvégezni. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, mondhatni szánalmas a dolog, a baj csak az, hogy őket nem izgatja, mi meg nem tudjuk megcsinálni helyettük a melót.

Ezek után hazajöttünk és a nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, mosni azért kellett, de főzni nem volt kedvünk, inkább elugrottunk a Pizza Hutba. Ebéd után pedig ledőltünk egy kicsit, sikerül aludni 3 órácskát, mondhatni fáradtak voltunk.
Holnaptól újult erővel ismét belevetjük magunkat a munkába, a többi pedig már nem rajtunk múlik.