Delhi I.

Beöltöztünk a városnézéshez, sapka, hosszú lenvászon nadrág, napozókrém, napszemüveg, a hátizsákban természetesen víz, kéztörlő, fényképező és pénz. Megkérdeztük a portán, hogy mégis merre induljunk a metróhoz, el is magyarázták, csak az első lépés kimaradt és mi egyből rossz irányba indultunk. Halljuk, hogy valaki kiabál a hátunk mögött, ja, hogy a másik irányba kell menni, ok, most már meg fogjuk találni. Átverekedtük magunkat néhány kereszteződésen és már meg is érkeztünk a metróhoz felvezető lépcsősorhoz. Éljen, végre valami kultúrált közlekedési eszköz, és tényleg az, meglepő módon londoni színvonal. Tanakodtunk, hogy milyen jegyet vegyünk, végül vettünk egy feltölthető „smartcard”-ot, amire rátöltettünk egy napijegyet. Utólag rájöttünk, hogy ha egyszerű jegyet veszünk, az még olcsóbban kijön, de így is nevetségesen alacsony összegekről beszélünk, 4-5 megálló kb. 50 forintnak megfelelő rúpia. Itt is ugyanolyan kapukon keresztül lehet bejutni a metróhoz, mint Londonban, lehúzod a kártyádat vagy bedobod a zsetont (token-t) és már bent is vagy. Annyi a különbség, hogy mindezt egy biztonsági átvilágítás előzi meg, át kell menned egy detektoros kapun és még a táskádat is átnézik. Azért ez egy kicsit túlzásnak tűnik, de valószínűleg nagyon tartanak attól, hogy valaki bombát visz fel a kocsikba, amire valljuk be van némi esély az itteni vallási kultúrák keveredését ismerve. Meglepően tiszta és tágas a metró területe, méltón büszkék rá és remélhetőleg meg is őrzik ebben az állapotában. A metrókocsik szintén hasonlítanak a londonihoz, annyi különbséggel, hogy az itteniek szélesebbek, tágasabbak. Első körben persze nem sikerült leülni, de nem is bántuk, élveztük az új élményt, és nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy áthaladtunk a városon.

A Karol Bagh station-től indultunk (kék vonal), három megálló után átszálltunk a sárga vonalra a Connaught Place állomásnál, majd a végállomáson, Central Secretariate-n szálltunk ki. Ahogy feljöttünk a metróból hirtelen azt sem tudtuk merre induljunk, építkezés mindenhol, épül a következő metróvonal, aztán megláttuk az India Gate-et és máris sikerült betájolni, hogy mi merre van. Mi a másik irányba indultunk, a kormányzati negyed környékére, ahol hatalmas parkok és széles sugárutak övezik az épületeket. Érdekes látványt nyújtott a parlament, inkább hasonlított egy stadionra, mint kormányzati épületre. Peti nagy élvezettel fotózott, közben a homlokát törölgette, én pedig árnyéktól árnyékig szaladgáltam és próbáltam túlélni a több, mint negyven fokos meleget. Itt még nem kapott el az ihlet, a gépem egyelőre a táskában lapult és várta, hogy fotók százait készíthesse. Időnként megálltunk, muszáj volt pihenni és vizet inni, különben hamar kiszáradtunk volna. Peti jól felkészült turista módjára tanulmányozta a könyvet, hogy merre induljunk tovább Ghandi házához, én pedig a megérzéseimmel próbáltam hozzájárulni az útirány megválasztásához. Hamarosan meg is érkeztünk a közös erőfeszítésnek köszönhetően, még éppen időben, hogy gyorsan körbejárjuk a múzeumot. Azt gondoltuk, hogy majd egy egyszerűen berendezett, szokványos kiállítást találunk, de nem, egy impozáns, jól megtervezett, látványos, interaktív elemekkel teli gyöngyszemre bukkantunk. Elolvastunk pár anekdotát Ghandi életéből, láttuk a használati tárgyait, az ágyát és végül az utat, ami ahhoz a helyhez vezetett, ahol egy ámokfutó meggyilkolta. A kiállítást nem sikerült teljes egészében megtekintenünk, de a házat körülölelő parkot szerencsére még nem zárták be, így volt időnk körbejárni, fényképeket készíteni és egy kicsit az árnyékban hűsölni.

Még napnyugta előtt el akartunk érni a Jantar Mantar-hoz, ahhoz az építményhez, amit időmérésre és asztrológia jelek olvasására építettek 1724-ben. Érdekes látványt nyújt Delhi közepén egy hatalmas obszervatórium, sajnos a köré felhúzott magas épületek rontják a használhatóságát, a nap már korábban eltűnik a házak mögött, mint ahogy valójában lebukik. Mindenesetre élveztük az óriási játszótér felfedezését, a legmagasabb pontra azonban már nem mertem felmenni, a tériszonyom erősebb volt nálam. Számomra nem tűnt túl biztonságosnak a hely, meredek lépcsők korlát nélkül, így csak Peti kapaszkodott fel. Lent vártam, hogy visszatérjen a magaslatról és megmutassa a készített képeket. Hamarosan el is jött a záróra, kijöttünk a parkból és az út másik oldalán megláttunk egy éttermet, ami tökéletesnek tűnt egy kellemes vacsora elfogyasztásához. Ezután átmentünk egy közeli kávázóba, mivel nem kívántunk ismét por kávét inni, nem is bántuk meg, jól esett végre igazi kávét fogyasztani. Más tervünk már nem volt erre a napra, csak megkeresni a metróállomást és visszajutni a hotelba. Rövid séta után meg is találtuk a metrót, ami fölött egy kellemesen kivilágított, szökőkutakkal díszített parkra akadtunk. Feltétlenül körbe kellett még járnunk, csináltunk néhány képet és az egyik helyen kicsit le is telepedtünk. Természetesen akadt néhány indiai, aki fényképezkedni szeretett volna velünk, az egyik apuka a kisfiával jött, nagyon udvariasak voltak és a kissrác is helyes volt, nem mondhattunk nemet. Íme az eredmény:

Későre járt már, visszamentünk a hotelba, ahol hamarosan ágyba is kerültünk, nem volt gond az elalvással egy ilyen mozgalmas nap után.

Újra Vapiban

Szombat hajnalban sikeresen visszaérkeztünk az utazásból, nem kevés kaland és megpróbáltatás követően. Utunk első fele a tervek szerint haladt, viszonylag gördülékenyen jutottunk el a célállomásainkhoz a hatalmas hőség ellenére. Azonban Bodhgayaban valaki rontást küldhetett ránk vagy talán rossz irányból kerültük meg Buddha templomát, mivel onnan kezdve folyamatosan peches dolgok történtek velünk.
Nem jött a megrendelt fuvar, órákat késett a vonatunk, emiatt a másnapunk időben teljesen elcsúszott, vihar, áramszünet, nem működő bankautomaták, gyomorrontás, hétfői zárva tartás, zápor, megfázás, hidegvíz, fagyoskodás, egész napos sztrájk kicsit jobb idővel, láz, újabb vihar, hiába való koránkelés: napfelkelte helyett hatalmas köd.
A visszautunk viszonylag simán ment, csak pár órás csúszást szedtünk össze, így 18 és fél óra alatt haza is értünk, ebből 6 órát autókáztunk, közel 5 óra hosszat repültünk, a többi idő pedig várakozással és átszállással telt.
Mindezek ellenére pozitívnak mondhatjuk az elmúlt két hét mérlegét, rengeteg élménnyel, tapasztalattal és sok-sok fotóval térhettünk haza.

Utunk első állomása Delhi volt, tavaly már jártunk itt, de csak átutazóban, egy egyszerű hotelban eltöltött éjszaka erejéig. Most két teljes napot szántunk a város megtekintésére, ami kicsit sietősen elég is volt a főbb látványosságok megcsodálására.
Egy délelőtti repülőjárattal jöttünk Bombayból, ami viszonylag időben érkezett, a fél órás késés még nem adhat okot panaszra. A gépből való kiszállás után két dologra kell nagyon figyelni Indiában, ha szükséges minél gyorsabban megcélozni a mosdót, a másik pedig, minél gyorsabban keríteni egy kocsit és egy jó helyet a futószalag mellett. Mindez csupán a hatalmas tömeg elkerülése végett szükséges, azonban nincs rá garancia, hogy sikerül, mindenesetre érdemes próbálkozni. A lökdösődés, figyelmetlenség, udvariatlanság sajnos itt alapvetően jellemző, erre fel kell készülnie lelkiekben annak, aki elhatározza, hogy Indiába látogat. Van még egy dolog, amit nehezen fogadott be a lelki világom, de már kezdek belenyugodni: a fehér emberek folyamatos lejmolása. A reptereken a WC használata elvileg ingyenes, ha már fizet az ember lánya a repjegyért, akkor legalább használhassa ingyen a mosdót, de vannak segítőkész nénik, akik kezedbe nyomják a kéztörlő papírt, utána pedig tarják a markukat. Érdekes módon csak a fehérektől várják a pénzt, az indiaiaknál nem is próbálkoznak. Az első egy-két alkalommal még udvarias utas lévén kezükbe nyomta két-két rúpiát, de a sokadik alkalommal már bosszantott a dolog, inkább meg sem töröltem a kezemet és kiviharzottam.
Itt Vapiban pedig a koldusok szúrtak ki maguknak, békésen megyünk a boltba kocsival, amikor már messziről meglát a koldus nő karján a gyerekével. A boltba még be tudunk jutni, de amint kijövünk elkezd szaladni utánunk, és artikulálatlan hangon alamizsnáért könyörög, mi pedig sprintelünk, hogy a kocsi védelmébe húzódhassunk. Tegnap egy féllábú koldus táltosodott meg és hihetetlen sebességgel közeledett felénk, amint kiléptünk az üzletből; muszáj volt sietni, a hátam közepére se kívántam, hogy hozzám érjen. A piros lámpánál pedig rendszeresen kopogtatnak a kocsi ablakán, hátha megszánjuk őket és adunk pénzt ennivalóra, de nem, mi kegyetlenek vagyunk, és nem érezzük úgy, hogy a mi dolgunk lenne ezeknek az embereknek megoldani a problémáit.

Visszatérve az úthoz, sikeresen felszedtük a csomagjainkat, a praktikusság kedvéért most inkább a hátunkra vettük a zsákokat és elindultunk kifelé, ahol iszonyatos embertömeg állt cetlikkel és táblákkal a kezükben. Én mentem elől, Peti a hátam mögött vizslatta a tömeget, amikor kiszúrtam emberünket, egy cetlit lobogtatva haloványan ráírva Peti nevével. Intettünk neki, kiverekedtük magunkat a tömegből és futólépésben követtük a kocsiig, nem volt egyszerű majdnem negyven fokban, csomagokkal megpakolva loholni. Közel egy órás út után meg is érkeztünk a szállásra, addigra már kókadoztam a melegtől és alig vártam, hogy végre légkondicionált helyiségbe léphessek. A hotel teljesen kultúrált volt, a személyzet is nagyon barátságosan viselkedett, megkaptuk a szobánkat, magunkhoz vettünk némi kaját és helyre is állt a lelki békénk. Össze kellett kapni magunkat, ha még aznap látni akartunk valamit, így erőt vettünk magunkon és nyakunkba vettük a várost.

Ízelítő

Az utazáson történt élményekre még egy kicsit várnotok kell, majd csak Vapiban fogok nekilátni a beszámolók megírásának, de addig is Peti blogjában találtok némi kárpótlást. Hamarosan jelentkezem.

Útrakelünk

Péntek délután elhagytuk Vapit és Bombay felé vettük az irányt, hogy megkezdjük két hetes utunkat Észak-Indiába. Az első éjszakát Peti munkatársáéknál töltöttük, kényelmesebb volt Bombayban aludni, mint hajnalban útra kelni, hogy elérjük a fél 10-kor induló járatot Delhibe. Itt két napot töltünk, ennyi idő elég lesz a főbb látványosságok megtekintésére, majd ismét repülőre szállunk és Khajurahot célozzunk meg. Ezt a helyet egy, a Káma Szutra motívumaival ékesített templom teszi híressé. Ezt követően újra a magasba emelkedünk és irány Varanasi, a Gangesz partján az egyik legismertebb és legszentebb hely. Szintén két napot maradunk ebben a városban is, innen pedig vonattal folytatjuk tovább utunkat Bodh Gaya-ba. Itt található az a bizonyos fa, ahol Buddha megvilágosodott, ha nem is az a fa áll ott, ami egykoron, de az eredeti fából származó hajtást ültették újra. Ezen szent helyek meglátogatását követően újból vonatozunk, majd Kelet-India legnagyobb városába érkezünk, Kalkuttába. Két nap városnézés után ismét vonatra szállunk és a hegyek felé vesszük az irányt, innen pedig dzsippel kell tovább haladnunk, hogy feljussunk a több mint 2000 méteres magasság felett található Darjeelingbe. A tartósan negyven fok feletti hőség után vélhetően jól fog esni a 20 fok körüli hőmérséklet, ezért itt töltjük majd a legtöbb időt, három éjszakát. Az utolsó napon két repülőút után érkezünk meg Delhin keresztül Bombayba.

Tartalmasnak és a meleg miatt valószínűleg kimerítőnek ígérkezik az utunk, azonban olyan helyek meglátogatását vettük tervbe, ahova nem minden nap juthat el az ember, így nem hiszem, hogy okunk lenne bármiféle panaszra. Peti blogjában egy térképet is találhattok a tervezett útvonalról és néhány linket a célállomásokról.

Aki kíváncsi kalandjainkra, tartson velünk!

Hétfő reggel

Nem volt egyszerű a mai reggel, ha nem a saját szememmel láttam volna, komolyan mondom el se hiszem. A közel tíz perces autóút alatt, amíg beértünk a munkahelyre annyi szabálytalanságot láttam, mint otthon egy hónap alatt se.
Nagy nehezen kiverekedtük magunkat az utcából, a még mindig tartó építkezés továbbra is folyamatos úttorlaszt biztosít. Kikanyarodunk az útra, egy fekete kocsi szerencsétlenkedik előttünk, Peti meg is előzi, hogy haladjunk. Ekkor jön szembe egy teherriksa megpakolva, természetesen szabálytalanul, hisz az út elvileg egyirányú. Megzavarodik, és nem tudja melyik oldalon kell mennie, elkezdi rángatni a kormányt, de Peti dudálással helyre rakja a dolgokat és kikerül bennünket. Lekanyarodunk, fordulnánk ki a másik útra, amikor oldalról hirtelen elénk vág a fekete kocsi. Ismét dudálás, majd szolidabb káromkodás közepette kikanyarodunk. A fekete kocsi sofőrje rendesen rálép a gázra, nehogy vissza találjuk előzni, majd hirtelen felhajt az autópályára, úgy hogy körbe sem néz... Riksák és motorosok kerülgetése után odaérünk a kereszteződéshez, ahol a lámpák ellenére hihetetlen káosz uralkodik. Zöld jelzést kapunk és elindulunk, de így is csak folyamatos dudálás közben tudunk átjutni. Végre a mellékúton vagyunk, semmi extra, egy-két motoros, riksa jön szembe, de ez már fel sem tűnik. Két perccel később egy kb. másfél autónyi úton egy teherautó jön szembe, miért is húzódna le, áá, dehogy, legalább egy kicsit, hogy ne kelljen a bokorba mennünk. Épp elférünk, majd rákanyarodunk a Richterhez vezető útra, végre beérünk. Azt hiszem sikerült felébredni, egyébként is szörnyű az itteni vezetési stílus, de úgy tűnik a hétfő reggel itt is kritikus. Még jó, hogy India azon részén élünk, ahol legrosszabb a közlekedési morál.

Jó hírek

Köszönjük a drukkolást, úgy tűnik jól csináltátok, mivel találtunk egy megfelelő lakást. Igaz még várnunk kell rá pár hetet, de inkább ezt tesszünk, mintsem egy olyan helyre költözzünk, ahol bűzlik a környék és elönti az utcákat a monszun. Itt sincs 24 órán keresztül ivóvíz, csak fúrtkútból tisztított víz, de nekünk végülis megfelel, hisz úgysem iszunk csapvizet. Az áramellátás pedig annyiból jobb, hogy van egy generátor, ami áramszünetek idején beindul és alapellátást szolgáltat, ami villanyt, ventilátort és liftet jelent. A konnektorok ebben sajnos már nincsenek benne, így a hűtőt el kell látnunk jégakkukkal és ilyenkor a légkondikat sem fogjuk tudni használni.

Van egy környék Vapiban, ahol van folyamatos ivóvíz és lényegesen kevesebb az áramszünet, ezt a részt G.I.D.C. (Gujarat Industrial Development Corporation) area-nak nevezik. Első körben itt próbáltak szétnézni, a lakásokkal nem is lett volna gond, de a környék szörnyű volt: szemetes, zsúfolt utcák, nyitott szennyvízcsatornák, a házak közvetlen közelében húzódó magasfeszültségű vezetékek, valamint a szomszéd falra nyíló „nagyszerű” kilátás. Hiába kedvezőek az egyéb feltételek, ha a környék nyomasztó, számunkra mégiscsak ez az elsődleges szempont, olyan helyet pedig szinte lehetetlen lett volna találni, ami minden elvárásnak megfelel.

Ha minden jól megy, június eleje, közepe táján beköltözhetünk és berendezkedhetünk. Reméljük az építtetők is így gondolják, és még a monszun megérkezése előtt befejezik a munkát.

Esti sport

Egy új sporteszköz vásárlásának köszönhetően mostantól hatékonyabb módszerrel űzhetjük a szokásos esti tevékenységünket. Eddig manuális és vegyi módszereket vetettünk be, Peti természetesen a vegyi fegyveres támadást részesíti előnyben, én inkább a hagyományos eszközök híve vagyok, úgymint tenyérrel, kispárnával való csapkodás.
Azonban az új fegyver mindkettőnk kedvence lett, mostantól úgymond bio hadviselést folytatunk. A vicc az egészben, hogy mióta rendelkezünk az új csodafegyverrel, nem akarnak jönni a kis „dögök”, hiába mozgatunk meg mindent a szobában, valahol sunyítanak, és rajtunk röhögnek. Amint lefekszünk persze előkerül egy-két delikvens és megpróbál támadást indítani ellenünk, de ekkor jön az elektromosan tölthető, szúnyoggyilkos teniszütő. Eddig ez bizonyult a leghatékonyabb támadóeszköznek, ég áldja a kínaiakat az ügyes ötleteikért. :)

Lakáshelyzet

Ma már sokkal jobban vagyok, így volt kedvem elrendezni a korábban készített képeket a lakásról és a környékéről. A lakópark, ahol a ház van, kifejezetten takaros a város más területeihez képest, azonban van néhány probléma a környékkel. Mivel közel van az autópálya, ezért sok a por, a melegebb hónapokban nagyon gyakran van áramszünet, sokszor fél napokra is kikapcsolják. Folyamatos ivóvíz sincs, csupán néhány órára indítják el meghatározott időközönként. A közelünkben van egy mocsár, egyenlőre még nem érezhető a szaga, de ha jön a monszun, akkor probléma lehet. Ezen okokból most új lakást keresnek nekünk, de eddig elég siralmas volt a felhozatal; ma megnéztünk hármat, egyik rosszabb volt, mint a másik. Azt hittem vették az adást, hogy kultúrált környéken keressenek lakást, nem szemétkupacokat, villanykábeleket és gyanús mocsarakat szeretnénk az ablakunkból látni. Eddig egy lakás volt, ami tetszett, annak is hirtelen felment az ára, majd eladták másnak. Holnap további lakásokat megyünk nézni, légyszi szorítsatok, hogy végre akadjon egy olyan, ami megfelel a "hatalmas" elvárásainknak, úgymint folyamatos ivóvíz és áramellátás, valamint emberi környezet.

Mozgalmas napok

Az elmúlt héten meglehetősen sűrű volt a programunk, hétfőn vendég érkezett otthonról a céghez, Peti főnöke, így minden napra akadt valami elfoglaltságunk. Konkrétan minden délben céges ebéd, esténként pedig vacsora. Az első nap még örültünk neki, végre hús, és a kiadásunk is kevesebb lesz. Hétfőn este a főnök házába voltunk hivatalosak, indiai stílusban berendezett lakás, tágas terekkel. A nappaliban ültünk le és elkezdődött a három órán át tartó vacsora. A főnök felesége tálalta a kajákat, időnként a cseléd is besegített, bár kicsit ügyetlenke volt, néhányszor le is tolták érte. Háromféle előételt hoztak, többféle pörkölt rágcsálnivalót, utána hal, majd kecskehúsból kebab következett, és ez még csak a bemelegítés volt. Mellé whiskyt és sört ittak a férfiak, egy kevés whiskyt én is elfogadtam, de inkább a szódát részesítettem előnyben. Mindeközben az udvarra kizárt labrador folyamatosan zörgött, hogy engedjék már be végre, mivel ő bent szokott tartózkodni a lakásban; szegénynek még jó ideig várnia kellett.
Asztalhoz ültünk, ahol további fogások vártak, indiai módon elkészített csirke, rák, rakott zöldség (ami nagyon finom volt), kukoricasaláta, még egyféle saláta és roti, azaz indiai kenyér. A főnök kibontott egy üveg indiai vörösbort, az egyik legjobb shiraz volt, amit itt kapni lehet. Folyamatosan kínálgattak evés közben, nehogy üres találjon lenni a tányérunk, mi már szétdurranni készültünk, de nem sérthettük meg őket, muszáj volt ennünk a desszertből is, narancsos-gyümölcsös vanília fagyi. Örültünk, hogy végre elengedtek és indulhatunk haza, a kutya is nagyon örült, körbe is szaladgált bennünket, miközben a indiai főnök és Peti főnöke rágyújtottak, meg persze a szúnyogok is nagy örömmel vették, hogy a ház előtt álldogálunk.

Kedden ugyanez volt a műsor, csupán más helyszínen, egy nyitott étteremben, ahol ismét élvezhettük a szúnyogok társaságát, bár én készültem, korábbi tapasztalataim arra intettek, hogy fújjam be magam riasztóval. Ha nem is mindet, de a csípések nagy részét sikeresen megúsztam. Az itt elköltött vacsora rövidebb volt, csupán két és fél óra. Mivel Peti ivott, a főnök intézett sofőrt, aki hazavitt bennünket a saját kocsinkon. Szerdán a teljes menedzsment részt vett a vacsorán, az ő kívánságukra a tengerparton lévő hotelba mentünk, ahol korábban is jártunk Petivel. Érdekes összejövetel volt, 13 férfival vacsoráztam együtt és ebből csak kettő volt fehér, most először kicsit zavart, hogy én vagyok az egyetlen nő. Bent az irodában ez nem zavaró, sokat javít a helyzeten, hogy van saját „üvegkalitkám” és ott nyugodtan dolgozhatok.
Itt is bőséges lakomát csaptunk, később megszámoltuk Petivel, legalább 10 féle ételt kóstoltunk meg, ami nem jelenti azt, hogy sokat ettünk belőle, mindegyikből csak egy keveset. A kollegák gyorsan ellazultak a sörtől, mivel ők sokkal ritkábban isznak, de volt aki nem is ivott egyáltalán. Érdekes, hogy nem mertek dohányozni a főnök előtt, csoportosan elvonultak és titokban rágyújtottak valahol, európai szemmel ez elég viccesnek tűnt. A vacsora után a főnök vitt haza bennünket, alig vártuk, hogy kipihenhessük az evés fáradalmait.

Csütörtökön az itteni főnök elutazott Bombayba, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek, néhány újabb vendég érkezett Magyarországról és velük volt programja. Aznap abban a hotelban ebédeltünk és vacsoráztunk, ahol Peti főnöke lakott, svédasztalról válogathattunk, aminek elég nehéz ellenállni. Nos, mindennek meg is lett a böjtje, másnap reggel én is megismerkedhettem azzal a fogalommal, amiről már Peti beszélt: „csípős hasmenés”, mindezt még az is tetőzte, hogy elfogyott a vizünk, egy csepp sem jött a csapból, később kiderült, hogy valaki elzárta a főcsapot. Szerencsére azért be tudtam menni dolgozni, szép lett volna, ha pont akkor nem megyek, amikor az otthoni nagyfőnökök látogatóba jönnek a gyárba.
Aznap már visszafogtam magam kajálás terén, bár kicsit még mocorgott a gyomrom. Szombaton minden rendben volt, be is mentünk dolgozni egy fél napra, itt ugyebár az is munkanap és a szaporodó tennivalók nem várhattak hétfőig. Gyorsan eltelt a hétvége hátralévő része, egy kis shoppingolással (kivételesen most nem nekem vásároltunk), takarítással, pihengetéssel.

Vasárnap már bátrabban ettem, igaz szerintem semmi megterhelőt, de a történtek alapján mégis elkövettem valami hibát. Estére begörcsölt a gyomrom, fájt a fejem, hasmenés, hányás, később még hőemelkedésem is lett. Reggelre vizet sem tudtam inni, minden kijött belőlem, ekkor már biztos volt, hogy ebből orvos lesz. Peti bement dolgozni és mondta, hogy kér időpontot az orvosnál, aztán majd hazajön értem. Tizenegyre kaptunk időpontot, alig éltem, de muszáj volt elmenni. Nem voltam túl jól, kis zacskóval a kezemben üldögéltem a kinti váróban és csak remélni tudtam, hogy az állapotomat látva hamarabb beszólítanak. Szerencsére tényleg nem vártunk sokáig, behívott a doki, alaposan kikérdezett, hogy mikor és mit ettem, megvizsgált, majd felírta a gyógyszereket és Petinek elmagyarázta, mikor melyiket kell bevennem. Gyorsan kiváltottuk az orvosságot a közeli patikában, ahol mindenből csak annyi szemet adnak, amennyit az orvos mondott, majd hazasiettünk. Aznap már nem ettem semmit, örültem, hogy birok inni és a gyógyszerek bennem maradtak. Ráadásul tíz órán keresztül áramszünet volt, a harminc fokos melegben se ventilátor, se légkondi, az volt a szerencsém, hogy valamennyit tudtam aludni, hisz máshoz nem is lett volna erőm. Ma már jobban vagyok, egy keveset ettem, de még nem az igazi, szedem az antibiotikumot és próbálkozom mindig egy kicsit többet enni, hogy újra erőre kapjak. (Annyi erő azért volt bennem, hogy befejezzem a szombaton elkezdett bejegyzést, amint láthatjátok.)

Azt hiszem megtanultam a leckét, ízlik az indiai kaja, de nem szabad túlzásba esni, náluk a kicsit csípős is csípős, olyan pedig nincs, hogy nem fűszeres, itt minden kaja az. Nem hiszem, hogy bármi romlottat ettem, egyszerűen csak kikészült a gyomrom a sokféle erős fűszertől, úgy érzem mostantól menni fog az „indiai” diéta és jobban vigyázok magamra.

Képek a cégről

Ismét kerültek fel új képek, némi ízelítő az itteni helyzetről. Most az indiai élet szebbik oldalát láthatjátok, de majd lesznek elrettentő képek is. Megörökítem a számunkra furcsa dolgokat, természetesen nem fog elmaradni a kommentár sem.
Még egy dolog, mostantól tudtok "megjegyzést" írni a blogomhoz, amit örömmel vennék, jól esne néhány visszajelzés, üzenet otthonról és persze azt se felejtsétek el odaírni, hogy kitől. Előre is köszönöm Mindenkinek!