Esős szülinap

Csütörtökön ismét egy évvel öregebb lettem, ha jól számolom ez volt a harmadik alkalom, amikor nem otthon, családi körben töltöttem a szülinapomat. Igazából nem is ez most a lényeg, hanem a körülmények, vagyis az időjárás. Emlékeim szerint otthon ilyenkor sosem esett az eső, de itt annál inkább, többek között emiatt is lett emlékezetes.
Nemrég írtam róla, hogy megérkezett a monszun, nos az eleje nem bizonyult túl erősnek, napok teltek el úgy, hogy egyáltalán nem esett, de most egy kicsit megmutatta, hogy milyen is tud lenni, ha igazán esik, és milyen következményekkel jár.

Aznap délben hazaugrottunk ebédelni, Peti kirakott a háznál, hogy előkészítsem az ebédet, amíg ő elugrik a tortámért. Miután bementem a lakásba úgy rákezdett az eső, hogy még a telefonom csörgését sem hallottam a nagy zuhogástól. Áram sem volt a lakásba, de szerencsére pont visszajött mire szükség lett rá. Peti megérkezett a tortával és még egy virágcsokorral is meglepett, ami nem volt egyszerű mutatvány, hisz aznap pont sztrájk volt az egész országban; a teherautósok nagy része leállt és az üzletek is zárva tartottak. A tortát is csak úgy tudta megszerezni, hogy résnyire felhúzták a pékség redőnyét és kiadták a megrendelt sütit. Úgy tűnik az indiaiak is szeretnek sztrájkolni, egy benzinár- és útdíj emelés elég jó indokkal szolgál rá.
Visszatérve az időjáráshoz, mire Peti megjött már víz alatt volt az egész utca. Megebédeltünk, megvolt a gyertyafújás, tortaevés, majd irány vissza a munkahelyre. Ezeket a képeket ekkor készítettem, érdekes látvány volt, lassan csónakkal kellene járni dolgozni vagy beszerezni egy kétéltűt?! A nap hátralévő részében is kitartóan esett, időnként olyan, mintha megnyomnának egy gombot és elkezd zuhogni, aztán megnyomnak egy másikat és eláll. Így telnek a napok mostanában, kevés izgalommal fűszerezve.

Még egy esemény, amit majdnem elfelejtettem említeni, aznapra ideköltözött hozzánk egy macska. A bejáratnál van egy matracszerű, ami tökéletes helynek tűnt számára, hogy kényelmesen aludhasson és persze az eső elől is védelmet talált. Reggel, amikor elindultunk dolgozni már ott heverészett, álmosan ránk nézett, majd durmolt tovább. Délben is hasonlóan reagált, bár azon eléggé meglepődött, amikor Peti felpakolva megérkezett és próbált bejutni a lakásba. Este még mindig ott volt, minek is ment volna bárhova, fél perc alatt csuromvizes lett volna, amire gondolom nem vágyott. Időnként kinéztünk, hogy ott van-e még, jól meg is lepett bennünket, egy kisebb patkány feküdt kiterítve a matrac közepén, ő pedig elégedetten heverészett egy méterrel arrébb. Gondoltuk reggelre eltűnik a macska és a patkány is. A macska eltűnt, de a zsákmány maradt, lehet túl nagy falatnak bizonyult. Később kénytelenek voltunk eltávolítani, hisz nem jelentkezett érte senki. Be sem kell kapcsolni a tévét, kinézünk az ajtón vagy az ablakon, és élőben nézhetünk National Geographicot.

Helyzetjelentés

Ezen a héten megnéztük, hogy mennyire haladnak a lakással, hát mit ne mondjak, semennyire. Két hónappal ezelőtt, azt írtam, hogy még pár hetet várnunk kell a lakásra, úgy tűnik, itt ezt be kell szorozni tízzel, vagy az is lehet, hónapokban kell érteni. Most már szinte biztos, hogy szeptember előtt nem fogunk költözni. Na de mit tudunk tenni, kénytelenek vagyunk elfogadni az indiai ritmust, mindent tízszer a szájukba kell rágni, hogy felfogják mi ezt kértük. Először úgy volt, hogy azt a padlólapot rakják le, ami eredetileg jár a lakáshoz, ok, jó lesz, csak történjen már végre valami. Eltelt két hét és közlik, hogy még nem csináltak semmit, mert közben a céges ügyintézőnk elkezdett variálni, lehet mégiscsak jobb lenne, ha választanánk jobb minőségű csempét, mert ez nem túl erős. Jó, akkor elmegyünk, választunk csempét, nem volt egyszerű ez sem, ha nem megfelelő határozottsággal megy oda az ember, akkor képesek eladni valami teljesen mást, mint amit elképzelt. Mondták, hogy ez nincs raktáron, de 3-4 nap és megérkezik, na ehhez még hozzá kell számolni legalább egy hetet, amíg a végső áron alkudoznak. Emellett még a lakóparkkal is alkudozni kellett, hogy mennyiért számítják be a csempéket, amiket nem kérünk, mondanom sem kell, nevetségesen alacsony összegért akarták. Azt megértem, hogy az ember a piacon alkudozik, de itt mindenen alkudoznak, még akkor is, amikor nem nagy összegekről van szó.
Három és fél hét múlva megyünk haza, addigra reményeink szerint elkészül a burkolás, de még rengeteg apróságot be kell szerezni, nem beszélve a bútorokról. Ennyit erről, naiv dolog volt azt hinni, hogy két hónapon belül be fogunk költözni, na jó, plusz egy hónapot rászámoltunk, na de nem négyet.

Tegnap gyorsan megoldódott, hogy mi legyen a napi program, reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam az előző esti csípős rágcsától. Petivel néztük a meccset, közben söröztünk és lecsúszott mellé, ebből a bizonyos sörkorcsolyából, ami most sokkal csípősebb volt, mint szokott. Nem ettem sokat, de épp elég volt ahhoz, hogy fél napig alig éltem, semmi sem maradt meg bennem, még inni se bírtam. Nem kívánom senkinek azokat a kínokat, amiket átéltem. Lassan most már ideje lenne megtanulnom, hogy nem bírja a gyomrom a túl sok fűszert és a nagyon csípőset sem. Így a kajára sem volt gondunk, pirítós, tea és egy kis erőleves. Szolidaritásból Peti is diétázott, bár neki már nincs rá szüksége, jó néhány kilót ledobott magáról mióta kijött.

Most mindketten járunk kondizni, én csak minden második alkalommal, amikor nem megyek, akkor itthon tornázok az aerobic dvd-ékre, amiket kihoztam magammal. Kicsit másabb a konditerem, mint otthon, de azért nem rossz, van futópad, bicikli, elliptikus lépegető, na meg persze minden elképzelhető erősítő gép a pasiknak. Eddig még egyetlen nővel sem sikerült találkoznom, elvileg olyankor megyünk, amikor koedukált a terem, de egyelőre egyedül képviselem a gyengébbik nemet. Az egész hely egy épület első emeletén található, viszonylag nagy területen, ahol végig sötétített ablakok vannak. Futás közben így nyomon tudom követni az utcán zajló eseményeket, pl. hatalmas papírlapokat zabáló, viaskodó teheneket, akik rendszeresen itt tanyáznak, krikettező indiai gyerkőcöket vagy kóbor kutyákat, akik a tehenek elől menekülnek. Általában itt olcsóbban meglehet kapni mindent, mint otthon, de a kondizás ugyanazon az árszínvonalon van, biztosan a kilátást kell megfizetni, mi mást.

Még egy téma, ha már így belelendültem az írásba. Rendszeres programunkká vált, hogy tanulmányozzuk a kertünkben lévő állatkákat, mivel a lakásban lévő gekkók mostanában nem nagyon mutatkoznak. Hogy milyen állatok vannak? Legalább háromféle madár megfordul a kertünkben, az egyiknek még fészke is van a kert közepén álló fán. Nagyon védik, amikor megjelenik egy macska a fa tövénél, pedig esze ágában sincs velük foglalkozni, csak hűsöl. Kisebb, nagyobb gyíkok is megfordulnak nálunk, általában a kerítés tetején napoznak vagy a fa törzsén vadásznak valami élelemre. Most, hogy az eső egy kicsit lemosta a növényzetet, felfedeztük, hogy van valami üreg a földben, vajon mi lehet, gyorsan megkaptuk rá a választ, patkányok. Jó soruk van, hisz szép kövérek és még nappal is szívesen mutatkoznak, nem az az ijedősfajta. A lakópark bejáratánál van egy szemetes konténer, gyanítom, hogy gyakran látogatják azt a környéket, meg a mellettünk lévő mocsarat és szegény negyedet, ahol az emberek karókból és fóliákból tákolt kunyhókban laknak. Még nem volt hozzá merszem, hogy lefényképezzem, bevallom, nem szívesen megyek a közelükbe, eddig csak kocsiból láttam, de annyi is elég volt.

Nos, mostanában így telnek napjaink, áramszünet is ritkábban van, bár ilyen kijelentéseket itt nem szabad tenni, mert amint kimondom, elmegy az áram. Már nagyon várjuk, hogy elteljen ez a néhány hét és visszatérhessünk a „civilizációba”. Oké, itt is az van, csak egy kicsit másabb, mint a miénk.

Delhi II.

Eljött az ideje, hogy folytassam az élménybeszámolót az utazásunkról, azonban Delhiről Peti olyan tartalmasan és érdekesen írt, hogy inkább az ő leírásait ajánlom a figyelmetekbe. Alá tudom támasztani, minden így történt. :)

Itt találjátok a beszámolókat. Ezért most csak a képeimmel szeretnék mesélni, néhány megjegyzést találtok a fotók alatt, de beszéljenek a képek önmagukért.

A Jama Masjid és a Vörös Erőd képeit itt, a folytatást pedig itt találjátok. Jó szórakozást hozzá és persze kitartást, hisz nem kevés idő végignézni minden képet, de megéri. (Próbáltam a legjobbakat kiválasztani, de alig akadt olyan, amit ki lehetett hagyni.)

Monszun

Megtörtént az első találkozásom a monszunnal, mindez Mumbaiban a kocsiban ülve esett meg.

Csütörtök délután ismét Bombay felé vettük az irányt, hogy másnap résztvegyünk az ötcsillagos Grand Hyatt Hotelben rendezett SAP konferencián, majd összekötve a kellemeset a hasznossal, az esedékes bevásárlásunkat is megejtsük.
Egészen Bombay-ig jó volt az út, szokásos verőfényes napsütés, egészen jól haladtuk, de ahogy közeledtünk a város belseje felé, egyre sötétebb, vészjósló felhőket pillantottunk meg. Abban reménykedtünk, hogy addig még vár egy kicsit az égi áldás, amíg elérjük Viktorék lakását, de persze nem így történt. A kocsiból néztük ahogy leszakad az ég, és egyre jobban erősödik az eső. Az egyik lámpánál állva nagyon megmaradt bennem egy kép, furcsa volt az állandóan szikrázó napsütés után esőt látni, és ahogy feltekintettem a kereszteződés másik oldalán egy hatalmas mozgó, piros feliratra: Are you ready for rain? (Készen állsz az esőre?), átfutott rajtam, hogy ez a pillanat biztosan maradandó lesz. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan országban fogok élni, ahol csak két évszak létezik: nyár és monszun. Szeretem a nyarat, de azért ilyenkor rájön az ember, mégis csak jó dolog, hogy nekünk, európaiaknak négy évszakhoz van szerencsénk. Ezek az emberek soha életükben nem láttak havat, legalábbis nagyrészük, akik még soha nem hagyták el az országot, ha 20 fok alá megy a hőmérséklet, akkor már fáznak, és nem ismernek olyan gyümölcsöket, amik főként kontinentális éghajlaton teremnek meg. Eper, málna, meggy, cseresznye, barack, szilva, ezekből esetleg csak mutatóban van némi satnyácska cseresznye és egészen finom barack alkalmanként, de a többit még annyira sem ismerik. Itt hatalmas pálmafák nőnek, ha van valahol kert, akkor szép színes virágokkal van tele, de otthon mégis csak gazdagabbnak, változatosabbnak tűnik a növényvilág. Az is lehet, hogy a távolból sokkal szebbnek látom kicsiny hazánkat, de számomra mégis csak az lesz a legszebb hely a világon.

Visszatérve a monszunhoz, megküzdöttünk a forgalommal, ami most még nehézkesebb volt a időjárási körülményeknek köszönhetően, és elértük végre tengerparti szállásunkat. Itt aztán lehetett csodálni a természet erejét, ahogy korbácsolta az erős szél a hullámokat, és ahogy gyülekeztek a sötét fellegek a tenger felett, ez sem volt utolsó látványnak esti programként.

Másnap elindultunk a konferenciára, ismét újabb harcot vívtunk az esővel, autók, járókelők tömegével, majd több mint egy órás küzdelem után el is értük a lakástól kb. 5-6 kilométerre lévő helyszínt. A konferencia egy kis oázisnak tűnt a bombayi zűrzavarban, bár itt is jellemző volt némi káosz, főleg az ételt és italt kínáló asztalok körül, nekünk mégis sikerült ügyesen megoldani az előadásokon való részvételt és az étkezést. Azt hiszem, ez a hotel igazán méltó az öt csillagra, mind a megjelenés, mind a kiszolgálás igazi profizmusra utalt. Egyik alkalommal, ahogy kezemben szeméttel megindultam egy szemetes irányába rögtön ott termett egy öltönyös ember és segítőkészen kidobta helyettem a hulladékot. Erre mondja az ember, hogy nahát, még vannak olyan helyek, ahol figyelnek a vendégre, bár valószínűleg itt is annak köszönhettem a figyelmet, hogy fehér nő vagyok.

Az előadások után át akartunk menni a kiállító terembe, ahol SAP bevezetéssel foglalkozó cégek standjait találhattuk, az egyetlen apró probléma csak az volt, hogy szó szerint ömlött az égi áldás. Volt néhány ernyő, amit kölcsönadtak a vendégeknek, hogy a két épület között átkeljenek, azonban a tömeg egyre gyűlt és nem úgy tűnt, hogy néhány ernyővel meg lehet oldani a helyzetet. A hotel előtt parkolt egy busz, egyszer csak valakinek az eszébe jutott, hogy azzal is át lehetne vinni az embereket, igaz, kb. 50-100 méterről volt szó, de mindenképp jobb megoldás, mint bőrig ázni.
Öt óra körül végeztünk a pavilonoknál és visszamentünk a hotel elé, hogy megkapjuk a kocsinkat, sofőr hozta ki a garázsból úgy, mint a filmekben. Még mindig esett, kicsit már zsongott a fejünk a konferencia forgatagától, így örültünk, hogy végre az autóban ülhetünk. Gondoltuk bekapcsolunk valami kellemes zenét, de hirtelen a lejátszó elkezdett üvölteni, majd ki ugrott a szívünk mire sikerült kikapcsolni. Ez egy kicsit beárnyékolta az ötcsillagos hotelről alkotott véleményemet, nagyon vicces fiúk dolgozhatnak a parkolóban, akik halálra akarják ijeszteni a kedves vendéget. Ha ezt egy idősebb emberrel csinálják meg, akár szívrohamot is kaphat, pláne ha az embert teljesen váratlanul éri.

Aznapra még beterveztük néhány ruhaüzlet és könyvesbolt meglátogatását is, ezért a szokásos bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Sikerült mindkettőnknek pár új ruhadarabot beszerezni és még egy Monopoly társasjátékot is vettünk, hogy legyen mivel elütni az időt a monszunos délutánokon. A szállásra visszajutás ismét nehezített pályán történt, eső, útszűkület, csalinkázó motorosok és riksások, de most viszonylag jó időt futottunk, hét és fél kilométert sikerült 50 perc alatt megtenni. A távolságot onnan tudom ilyen pontosan, mert Petinek van GPS-e, ami sokszor nagyon jó szolgálatot tett már a bombayi forgatagban.

Másnap, késő délelőtt indultunk útnak, ismét a bevásárlóközpontot céloztuk meg, de most az élelmiszerekre koncentráltunk, rutinos vásárlóként listával mentünk és szép sorjában be is szereztük a szükséges dolgokat. Fizettünk a pénztárnál, a közeli kávézóban megebédeltünk, majd elindultunk a kijárathoz, hogy visszaszerezzük a kocsinkat. Amikor megérkeztünk leadtuk a kocsit, mi tető alatt kiszálltunk és valahova hátulra leparkoltak vele. Természetesen a monszun előtti utolsó pillanatban kezdték el építeni a tetőt, így nem lettek vele teljesen kész, a bejárat feletti részt és a parkolóból csak egy nagyon kis területet sikerült lefedniük. A kocsiba való bepakolás és beszállás már nehezebb műveletnek bizonyult, egy bevásárló kocsinyi szatyrot nem 10 másodperc elhelyezni az autóban pláne úgy, hogy közben ömlik az eső. Valahogy megoldottuk, viszonylag szárazon megúsztuk, de azért átmentünk a szomszédos parkolóba, hogy kényelmesen elrendeződjünk, mivel még 3-4 órás autóút állt előttünk.

Délután négykor végre sikerült Vapi felé venni az irányt és nekiindulni az előttünk álló 170 kilométernek. Ismét a Bombayból való kijutás volt a legnehézkesebb, az eső az út kétharmadáig esett, de mindezek ellenére elég jól haladtunk, este háromnegyed 8-ra meg is érkeztünk. Vapiban is volt eső, már csak szemerkélt, amikor legördültünk az autópályáról, néhány tócsa azért jelezte, hogy nem kis zuhé lehetett korábban. Nos, így történt, hogy az első monszunos esőzést Bombayban éltem meg, nem pedig Vapiban.

Képek az útról

Végre felkerült az első adag kép az utazásunkról. Delhiről láthattok képeket, konkrétan India legnagyobb mecsetjéről, a Jama Masjidról és a Vörös Erődről. Hamarosan jön a folytatás, lesz még látnivaló bőven.

Hétvégi bosszúságok

Az elmúlt hétvégénk sem teljesen úgy sikerült, mint ahogyan terveztük. Az volt a terv szombatra, hogy reggeli után kitakarítunk, majd főzünk valamit. A problémák a hét közepén kezdődtek, amikor eldugult a konyhai lefolyó, Peti azon kapta magát, hogy egy tócsában álldogál. Hívtunk is egy embert, aki mindenféle mechanikus módszerrel próbálta kitisztítani a csövet. Valamit javult a helyzet, de még nem volt tökéletes, ezért péntek este küldtünk utána egy kis sósavat is, hátha segít egy kicsit. Nos, segített, csak a lefolyócső adta meg magát, emberünk előző nap úgy lerángatta, hogy már nem lehetett rendesen visszarakni és egyébként is elég régi darab volt. (Nem kell semmi komolyra gondolni, itt egyszerűen egy rácsatlakoztatott gumi slaggal oldották meg a konyhai vízelvezetést.)
Peti bepattant a kocsiba és elszaladt lefolyócsövet és csatlakozót venni, kemény harminc rupiáért (120 Ft) meg is kapta mindezt. Szerencsére egyből tudta, hogy honnan lehet ilyesmit beszerezni. Nekiállt a szerelésnek, jó esetben passzolt volna a csatlakozó a lefolyócsőre, és egyszerűen feltekeri a menetre, de nem így történt. A cső rozsdás és piszkos volt, így esély sem volt rá, hogy felmenjen. Első körben próbálta letakarítani, használható eredmény nélkül, majd elkezdte belülről faragni a műanyag csatlakozót, hogy legalább rá bírja nyomni a lefolyóra. Kezdett alakulni a dolog, amikor a csatlakozó megadta magát és elrepedt. Nem volt mit tenni, Petinek vissza kellett mennie a boltba és venni egy másikat, azt tanácsoltam, hogy vegyen kettőt és esetleg egy nagyobbat is, hátha jó lesz. Hamarosan visszajött három műanyag csatlakozóval, a nagyobb nem bizonyult használhatónak, így maradt a faragásos módszer. Végre sikeresen felkerült, mondtam Petinek, hogy ragasztó szalaggal is tekerje körbe, ne kockáztassunk. Azóta működik és remélhetőleg nem is lesz már több gond vele.

Mindeközben én mostam, majd gyorsan elmosogattunk és nekiállhattam a főzésnek. Találtam egy jó kis ananászos csirke receptet, volt hozzá friss ananász is, amit pár nappal korábban vettünk a piacon. Mindent előkészítettem, már a húst pároltam, amikor egyszer csak kifogyott a palackból a gáz. Ez volt az első alkalom mióta Peti ideköltözött, még sosem kellett cserélni a palackot. Felhívtuk a céges ügyintéző emberkét, hogy segítsen keríteni egy újat lehetőleg minél gyorsabban. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat, várólista van a gázpalackra, általában kettő van a háztartásokban, és ha kezd kifogyni az egyik, akkor jelezni kell és újratöltik. Mesélte Peti, hogy amikor neki vettek gázpalackot, akkor még hivatalos papírokat is kellett kitölteni róla, ezt nevezem én bürokráciának.
Szóltak, hogy a lakóparkon belül lehet, hogy van egy ember, akinek van fölösleges gázpalackja, várjunk, és majd átviszik. Vártunk, de semmi sem történt, visszahívtuk a céges ügyintézőt, hogy talán más megoldást kellene keresni. Végül talált valakit a cégen belül, aki tudna adni egyet, először egy használtat akart kölcsönözni, de oda adtuk neki az üres palackunkat, így kaptunk egy teljesen újat, ő már úgyis fent van a várólistán, és addig még van elegendő tartalékuk.

Ez is megoldódott, befejezhettem az ebédet, amiből lassan már vacsora lett. Jó éhesek voltunk mire asztalhoz kerültünk, neki is fogtunk egyből. A tévében pont kezdődött egy érdekesnek tűnő film, ami eltartott este kilencig, majd csak ezutána fogtunk neki takarítani. Az idő kellemesebb volt már a lakásban és úgy voltunk vele jobb, ha túlesünk rajta. Éjfélre el is készültünk, alig vártuk, hogy végre lepihenhessünk.
Vasárnapra pihenést terveztünk, blog írás, olvasgatás, fényképek rendezése. Nem is lett volna ezzel gond, ha nem arra ébredünk, hogy elment az áram és 30 fok van a szobában. Hurrá, megint rájuk jött a spórolhatnék és lekapcsolták. Ebben szinte biztosak vagyunk, mivel menetrendszerűen elmegy az áram minden második vasárnap legalább fél napra. Megreggeliztünk, majd hagyományos módszerekkel próbáltuk hűteni magunkat, hidegzuhany, spriccelő, legyező. Ez így ment két órán keresztül, időnként belefáradtam és kómás állapotban feküdtem az ágyon, várva, hogy történjen valami; Peti pedig csodálkozva nézte, hogyan tudok ilyen melegben aludni. Meguntuk a dolgot és úgy döntöttünk elmegyünk autókázni, abban legalább van légkondi. Elindultunk a tengerhez, egy olyan helyre, ahol korábban még nem jártunk együtt, persze rengeteg indai szaladgált a parton, de szerencsére ők egy kupacban szeretnek lenni, mi pedig jó messzire elsétáltunk. Kellemesen hűsített a tenger felől érkező fuvallat, így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt a forró levegő. Kagylókat gyűjtöttünk, majd lassan visszaindultunk a kocsihoz, mivel kezdtünk kiszáradni. A közelben van egy erőd, ahol még szintén nem jártunk, nagyon szép kilátás nyílik innen a tengerre és Daman városára. Sétálgattunk, fényképezgettünk, majd átmentünk a hídon a városba és beszereztünk két üveg bort – egy fehéret és egy rose-t - rosszabb napokra.
Lassan esteledett, ideje volt valami vacsora után nézni, elmentünk egy étterembe, ahol már korábban is jártunk, még nem voltak sokan, épp akkor kezdték teríteni az asztalokat. A légkondi szokás szerint nagyon hűvösre volt állítva, próbáltunk olyan helyre ülni, ahol kevésbé volt hideg. Rendeltünk inni, majd a főételt is kiválasztottuk, de a kiszolgálás hihetetlenül lassú volt, legutóbb teltháznál sokkal gyorsabban megkaptuk a rendelésünket, mint most. Nem voltam túl jó hangulatban, a tűző naptól megfájdult a fejem és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.

Este hét körül érkeztünk meg, akkor már három órája volt áram, legalábbis a mikró órája ezt mutatta. Aznapra még annyi volt a tervem, hogy sütök egy kis muffint, amit már előző héten is szerettem volna. Gyorsan összeállítottam a tésztát, Peti segédkezett a csoki darabolásban és a forma kivajazásában, (mivel itt kisebb a forma és nincs hozzá papír). Bemelegítettük a sütőt és vártuk az eredményt. Nos, meglepően jól sikerült a tojás nélküli muffin, helyette egy kanál áfonya lekvárt használtam, ami tökéletesen megfelelt a célnak és még kellemes ízt is adott neki.

Nem csak mi örültünk a jól sikerült sütinek, hanem a csótányok is, most hogy már szabad volt az út a lefolyónál előmerészkedtek az édes illatra. Más már nem is hiányzott volna jobban, mint ezek a váratlan látogatók. Peti lefújta őket kb. fél flakon rovarirtóval, majd kirakta a csapdákat és még néhány kartonlapot is felszerelt a mosogató ajtajára, nehogy megint kijöjjenek. Eközben én a nappaliban vártam, hogy elmúljon a csótányveszély, még mindig borsódzott a hátam annak az óriási (legalább 7 cm-es, nem vicc) csótánynak a látványától.

Így tervezzen az ember bármit is a hétvégére, otthon is közbe szoktak jönni dolgok, de nekem úgy tűnik, mintha itt egy kicsit gyakrabban történne velünk ilyesmi. Mindenesetre ismét gazdagabbak lettünk néhány tapasztalattal és élménnyel.

Hétköznapi örömök

Az elmúlt hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy bemenjünk Bombayba és bevásároljunk. Többek között egy régóta tervezett elektromos sütő vásárlása volt a cél, ehhez néhány edény és persze olyan élelmiszerek, vegyi árúk, amiket Vapiban nem lehet megkapni.

Péntek kora délután elindultunk, hogy elkerüljük az esti csúcsforgalmat, szerencsére nem is volt nagyobb fennakadás, a szokásos három és fél óra alatt sikeresen megtettük az utat. Egész jól viselem már az indiai forgalmat, sokkal ritkábban markolok az ülésbe, sőt néha már nézelődni is merek. Az estét Viktoréknál töltöttük, náluk szálltunk meg az utazást megelőző éjszakán is. Jól sikerült este volt, söröztünk, beszélgettünk, kiültünk a tengerpartra és csak bámultunk bele az éjszakába.
Másnap késő délelőtt indultunk el bevásárolni a szokásos helyünkre, a Hyper Citybe. Számunkra ez hatalmas öröm ilyenkor, olyan dolgokat vehetünk, ami otthon természetes, pl. csirkehús, felvágott, kifli, öblítő, konyhai papírtörlő. Ezek a dolgok vidéken vagy egyáltalán nem kaphatóak vagy csak nagyon ritkán. Elég sok időt eltöltöttünk nézelődéssel, élveztük, hogy van választék mindenből, többek között lekvárból, fagyiból, müzliből, kávéból és persze jól be is vásároltunk.
A sütőt is kiválasztottuk, a neten is nézelődtünk már előtte, hogy milyet lenne célszerű venni, végül egy helyi márka mellett döntöttünk, ha netán szükséges, akkor könnyebb legyen szervizeltetni. Az itteniek nem igazán használnak ilyesmit, főleg olajon és sütőlapon sütnek, a sütőt pedig úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb mikrót. Vettünk hozzá jénai tálakat és muffin sütőformát is, végre lehet alkotni. Így azért sokkal többféle ételt fogunk tudni készíteni, ami azért elég fontos pláne, hogy kevesebb hús van az étrendünkben. Jó néhány szakácskönyvünk van, amiben rengeteg receptet kinéztünk, de eddig nem tudtuk elkészíteni a sütő hiánya miatt. Mostantól lényegesen megnőtt a megvalósítható variációk száma, lehet konyhatündérkedni.

Szóval ilyen örömök értek bennünket a hétvégén, a visszautat is szerencsésen megjártuk, még sötétedés előtt hazaértünk és csak egy félórás dugóba szaladtunk bele, amit egy árokba borult teherautó okozott.

Delhi I.

Beöltöztünk a városnézéshez, sapka, hosszú lenvászon nadrág, napozókrém, napszemüveg, a hátizsákban természetesen víz, kéztörlő, fényképező és pénz. Megkérdeztük a portán, hogy mégis merre induljunk a metróhoz, el is magyarázták, csak az első lépés kimaradt és mi egyből rossz irányba indultunk. Halljuk, hogy valaki kiabál a hátunk mögött, ja, hogy a másik irányba kell menni, ok, most már meg fogjuk találni. Átverekedtük magunkat néhány kereszteződésen és már meg is érkeztünk a metróhoz felvezető lépcsősorhoz. Éljen, végre valami kultúrált közlekedési eszköz, és tényleg az, meglepő módon londoni színvonal. Tanakodtunk, hogy milyen jegyet vegyünk, végül vettünk egy feltölthető „smartcard”-ot, amire rátöltettünk egy napijegyet. Utólag rájöttünk, hogy ha egyszerű jegyet veszünk, az még olcsóbban kijön, de így is nevetségesen alacsony összegekről beszélünk, 4-5 megálló kb. 50 forintnak megfelelő rúpia. Itt is ugyanolyan kapukon keresztül lehet bejutni a metróhoz, mint Londonban, lehúzod a kártyádat vagy bedobod a zsetont (token-t) és már bent is vagy. Annyi a különbség, hogy mindezt egy biztonsági átvilágítás előzi meg, át kell menned egy detektoros kapun és még a táskádat is átnézik. Azért ez egy kicsit túlzásnak tűnik, de valószínűleg nagyon tartanak attól, hogy valaki bombát visz fel a kocsikba, amire valljuk be van némi esély az itteni vallási kultúrák keveredését ismerve. Meglepően tiszta és tágas a metró területe, méltón büszkék rá és remélhetőleg meg is őrzik ebben az állapotában. A metrókocsik szintén hasonlítanak a londonihoz, annyi különbséggel, hogy az itteniek szélesebbek, tágasabbak. Első körben persze nem sikerült leülni, de nem is bántuk, élveztük az új élményt, és nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy áthaladtunk a városon.

A Karol Bagh station-től indultunk (kék vonal), három megálló után átszálltunk a sárga vonalra a Connaught Place állomásnál, majd a végállomáson, Central Secretariate-n szálltunk ki. Ahogy feljöttünk a metróból hirtelen azt sem tudtuk merre induljunk, építkezés mindenhol, épül a következő metróvonal, aztán megláttuk az India Gate-et és máris sikerült betájolni, hogy mi merre van. Mi a másik irányba indultunk, a kormányzati negyed környékére, ahol hatalmas parkok és széles sugárutak övezik az épületeket. Érdekes látványt nyújtott a parlament, inkább hasonlított egy stadionra, mint kormányzati épületre. Peti nagy élvezettel fotózott, közben a homlokát törölgette, én pedig árnyéktól árnyékig szaladgáltam és próbáltam túlélni a több, mint negyven fokos meleget. Itt még nem kapott el az ihlet, a gépem egyelőre a táskában lapult és várta, hogy fotók százait készíthesse. Időnként megálltunk, muszáj volt pihenni és vizet inni, különben hamar kiszáradtunk volna. Peti jól felkészült turista módjára tanulmányozta a könyvet, hogy merre induljunk tovább Ghandi házához, én pedig a megérzéseimmel próbáltam hozzájárulni az útirány megválasztásához. Hamarosan meg is érkeztünk a közös erőfeszítésnek köszönhetően, még éppen időben, hogy gyorsan körbejárjuk a múzeumot. Azt gondoltuk, hogy majd egy egyszerűen berendezett, szokványos kiállítást találunk, de nem, egy impozáns, jól megtervezett, látványos, interaktív elemekkel teli gyöngyszemre bukkantunk. Elolvastunk pár anekdotát Ghandi életéből, láttuk a használati tárgyait, az ágyát és végül az utat, ami ahhoz a helyhez vezetett, ahol egy ámokfutó meggyilkolta. A kiállítást nem sikerült teljes egészében megtekintenünk, de a házat körülölelő parkot szerencsére még nem zárták be, így volt időnk körbejárni, fényképeket készíteni és egy kicsit az árnyékban hűsölni.

Még napnyugta előtt el akartunk érni a Jantar Mantar-hoz, ahhoz az építményhez, amit időmérésre és asztrológia jelek olvasására építettek 1724-ben. Érdekes látványt nyújt Delhi közepén egy hatalmas obszervatórium, sajnos a köré felhúzott magas épületek rontják a használhatóságát, a nap már korábban eltűnik a házak mögött, mint ahogy valójában lebukik. Mindenesetre élveztük az óriási játszótér felfedezését, a legmagasabb pontra azonban már nem mertem felmenni, a tériszonyom erősebb volt nálam. Számomra nem tűnt túl biztonságosnak a hely, meredek lépcsők korlát nélkül, így csak Peti kapaszkodott fel. Lent vártam, hogy visszatérjen a magaslatról és megmutassa a készített képeket. Hamarosan el is jött a záróra, kijöttünk a parkból és az út másik oldalán megláttunk egy éttermet, ami tökéletesnek tűnt egy kellemes vacsora elfogyasztásához. Ezután átmentünk egy közeli kávázóba, mivel nem kívántunk ismét por kávét inni, nem is bántuk meg, jól esett végre igazi kávét fogyasztani. Más tervünk már nem volt erre a napra, csak megkeresni a metróállomást és visszajutni a hotelba. Rövid séta után meg is találtuk a metrót, ami fölött egy kellemesen kivilágított, szökőkutakkal díszített parkra akadtunk. Feltétlenül körbe kellett még járnunk, csináltunk néhány képet és az egyik helyen kicsit le is telepedtünk. Természetesen akadt néhány indiai, aki fényképezkedni szeretett volna velünk, az egyik apuka a kisfiával jött, nagyon udvariasak voltak és a kissrác is helyes volt, nem mondhattunk nemet. Íme az eredmény:

Későre járt már, visszamentünk a hotelba, ahol hamarosan ágyba is kerültünk, nem volt gond az elalvással egy ilyen mozgalmas nap után.

Újra Vapiban

Szombat hajnalban sikeresen visszaérkeztünk az utazásból, nem kevés kaland és megpróbáltatás követően. Utunk első fele a tervek szerint haladt, viszonylag gördülékenyen jutottunk el a célállomásainkhoz a hatalmas hőség ellenére. Azonban Bodhgayaban valaki rontást küldhetett ránk vagy talán rossz irányból kerültük meg Buddha templomát, mivel onnan kezdve folyamatosan peches dolgok történtek velünk.
Nem jött a megrendelt fuvar, órákat késett a vonatunk, emiatt a másnapunk időben teljesen elcsúszott, vihar, áramszünet, nem működő bankautomaták, gyomorrontás, hétfői zárva tartás, zápor, megfázás, hidegvíz, fagyoskodás, egész napos sztrájk kicsit jobb idővel, láz, újabb vihar, hiába való koránkelés: napfelkelte helyett hatalmas köd.
A visszautunk viszonylag simán ment, csak pár órás csúszást szedtünk össze, így 18 és fél óra alatt haza is értünk, ebből 6 órát autókáztunk, közel 5 óra hosszat repültünk, a többi idő pedig várakozással és átszállással telt.
Mindezek ellenére pozitívnak mondhatjuk az elmúlt két hét mérlegét, rengeteg élménnyel, tapasztalattal és sok-sok fotóval térhettünk haza.

Utunk első állomása Delhi volt, tavaly már jártunk itt, de csak átutazóban, egy egyszerű hotelban eltöltött éjszaka erejéig. Most két teljes napot szántunk a város megtekintésére, ami kicsit sietősen elég is volt a főbb látványosságok megcsodálására.
Egy délelőtti repülőjárattal jöttünk Bombayból, ami viszonylag időben érkezett, a fél órás késés még nem adhat okot panaszra. A gépből való kiszállás után két dologra kell nagyon figyelni Indiában, ha szükséges minél gyorsabban megcélozni a mosdót, a másik pedig, minél gyorsabban keríteni egy kocsit és egy jó helyet a futószalag mellett. Mindez csupán a hatalmas tömeg elkerülése végett szükséges, azonban nincs rá garancia, hogy sikerül, mindenesetre érdemes próbálkozni. A lökdösődés, figyelmetlenség, udvariatlanság sajnos itt alapvetően jellemző, erre fel kell készülnie lelkiekben annak, aki elhatározza, hogy Indiába látogat. Van még egy dolog, amit nehezen fogadott be a lelki világom, de már kezdek belenyugodni: a fehér emberek folyamatos lejmolása. A reptereken a WC használata elvileg ingyenes, ha már fizet az ember lánya a repjegyért, akkor legalább használhassa ingyen a mosdót, de vannak segítőkész nénik, akik kezedbe nyomják a kéztörlő papírt, utána pedig tarják a markukat. Érdekes módon csak a fehérektől várják a pénzt, az indiaiaknál nem is próbálkoznak. Az első egy-két alkalommal még udvarias utas lévén kezükbe nyomta két-két rúpiát, de a sokadik alkalommal már bosszantott a dolog, inkább meg sem töröltem a kezemet és kiviharzottam.
Itt Vapiban pedig a koldusok szúrtak ki maguknak, békésen megyünk a boltba kocsival, amikor már messziről meglát a koldus nő karján a gyerekével. A boltba még be tudunk jutni, de amint kijövünk elkezd szaladni utánunk, és artikulálatlan hangon alamizsnáért könyörög, mi pedig sprintelünk, hogy a kocsi védelmébe húzódhassunk. Tegnap egy féllábú koldus táltosodott meg és hihetetlen sebességgel közeledett felénk, amint kiléptünk az üzletből; muszáj volt sietni, a hátam közepére se kívántam, hogy hozzám érjen. A piros lámpánál pedig rendszeresen kopogtatnak a kocsi ablakán, hátha megszánjuk őket és adunk pénzt ennivalóra, de nem, mi kegyetlenek vagyunk, és nem érezzük úgy, hogy a mi dolgunk lenne ezeknek az embereknek megoldani a problémáit.

Visszatérve az úthoz, sikeresen felszedtük a csomagjainkat, a praktikusság kedvéért most inkább a hátunkra vettük a zsákokat és elindultunk kifelé, ahol iszonyatos embertömeg állt cetlikkel és táblákkal a kezükben. Én mentem elől, Peti a hátam mögött vizslatta a tömeget, amikor kiszúrtam emberünket, egy cetlit lobogtatva haloványan ráírva Peti nevével. Intettünk neki, kiverekedtük magunkat a tömegből és futólépésben követtük a kocsiig, nem volt egyszerű majdnem negyven fokban, csomagokkal megpakolva loholni. Közel egy órás út után meg is érkeztünk a szállásra, addigra már kókadoztam a melegtől és alig vártam, hogy végre légkondicionált helyiségbe léphessek. A hotel teljesen kultúrált volt, a személyzet is nagyon barátságosan viselkedett, megkaptuk a szobánkat, magunkhoz vettünk némi kaját és helyre is állt a lelki békénk. Össze kellett kapni magunkat, ha még aznap látni akartunk valamit, így erőt vettünk magunkon és nyakunkba vettük a várost.

Ízelítő

Az utazáson történt élményekre még egy kicsit várnotok kell, majd csak Vapiban fogok nekilátni a beszámolók megírásának, de addig is Peti blogjában találtok némi kárpótlást. Hamarosan jelentkezem.