Házikenyér

Időnként hihetetlen, hogy mikre rá nem veszi az ember magát, hogy növelje a komfortérzetét. Jelen esetben nekiálltam kenyeret sütni, hogy végre ne a szokásos szeletelt toast kenyeret kelljen ennünk. Itt csak ezt lehet kapni, van belőle két-három féle, de egyik sem közelíti meg az otthoni szeletelt kenyereket.

Lisztet és élesztőt be lehet szerezni, víz, egy kis cukor és só mindig akad a konyhában, szóval igazából semmi akadálya sincs a kenyérsütésnek. Jól meg kell dagasztani a tésztát, keleszteni ameddig szükséges és aztán mehet is be a sütőbe. Persze azért nem ennyire egyszerű, mint amennyire annak tűnik. El kell találni az arányokat és az élesztőt sem szabad túl meleg vízbe tenni, különben lőttek az egésznek. Az pedig gondolom már csak gyakorlás kérdése, hogy mennyire sikerül lazára a tészta, ezen a téren még van mit fejlődni.

Az alábbi képeken láthatjátok az első és a második próbálkozásomat. Ha lesz a későbbiekben egy kiemelkedően jól sikerült darab, akkor arról is rakok majd fel képet. Mi már ennek is nagyon tudtunk örülni, otthon pedig mindenki élvezze ki a hatalmas választékot, a felvágott és hentesárukról már nem is beszélek…

Főzőcske

Tegnap volt kedvem főzni, ezért háromféle kaját is készítettem. Mivel a hétvégén beszereztünk Bombayban néhány fej brokkolit, ideje volt feldolgozni mielőtt tönkremegy. (Sajnos Vapiban nem lehet kapni, ez már luxuscikknek számít, a helyiek nem vennék meg.) Az egyik feléből krémlevest készítettem, ebből lett három adag, ami be is került egyből a fagyasztóba. A másik feléből gombás-tejszínes ragu lett, ami rizzsel és tésztával is nagyon finom.

A további program kelt tészta összeállítása volt, pontosabban sörkiflit készítettem. Itt csak szárított élesztőt lehet kapni, így kicsit bajban voltam az adagolással, de végül sikerült megoldani a dolgot és egy fél zacskónyit (1,25 dkg) raktam fél kilogramm liszthez. Mindezt persze előtte felfuttattam langyos tejben cukorral. Korábban még nem próbálkoztam ilyesmivel, de mint kiderült a melegnek köszönhetően kiválóan lehet kelt tésztákat készíteni. A kiflik mellett még néhány bucit is formáztam a tésztából, hogy ne mindig toast kenyeret kelljen ennünk reggelire. A végeredmény meglepően jó lett, ami azt jelenti, hogy mostantól nagyüzemben gyárthatom a pék árúkat, ha jót akarok magunknak. Természetesen inkább meggyulladok a konyhában, de cserébe friss zsömlét és kiflit fogyaszthatunk bármikor. Legközelebb megpróbálkozom a kenyérrel is, ha az is sikerül, akkor megoldódik a kenyérgondunk az elkövetkező hónapokra.

Néhány kép az ínycsiklandozás végett. :)

Februári kaland II.

Az utazásunk ezen része februárban volt és ráadásul most már május van, ezért leírom a történteket mielőtt teljesen kimennek a fejemből a részletek.

Kocsival jöttünk le a hegyekből, nagyon látványos volt a táj, sajnáltam is rendesen, hogy a hajókázáson és az elefánt “ride”-on kívül nem volt több alkalmam ismerkedni a környezettel. Na, de utunk nagy része még előttünk állt, így nem volt értelme bánkódni. Az autó Madurai városába vitt bennünket, ahol egy különleges templom együttest terveztünk megnézni. Ezt megelőzően egy hotel éttermében ebédeltünk, ahol csak vegetáriánus étellel tudtak szolgálni, aminek nem kimondottan örültünk. A sofőrrel megbeszéltük, hogy megvár, elvisz a templomhoz, utána pedig a reptérre is kivisz bennünket.

A templom elég nagy csalódást okozott, főleg Petinek, hisz már régóta szerette volna lefotózni ezt a díszes építményt. Ennek egyetlen akadálya az volt, hogy felújítás alatt állt az épület és körbe volt állványozva az egész. Mi be se mentünk belülről megnézi, elment tőle a kedvünk, erről nem tájékoztatták sehol a turistákat, hogy ilyesmi várható. Sétálgattunk az utcán, ameddig Szilviék körbejártak és próbáltuk terelni az árusokat, akik persze messziről kiszúrtak minket. A sofőr szerzett egy idegenvezetőt, aki szintén bement a templomba, előtte pedig egy helyi kézműves üzletbe kellett benéznünk. Ilyenkor ez kötelező jellegű, azt mondogatják, hogy nem kell vásárolni, csak nézzük meg. Jó megnézzük és időnként tényleg veszünk egy-két apróságot, ha látunk valami jobbnak és értékesnek tűnő darabot.

Az utcán sétálgatva szemtanúi lehettünk egy megdöbbentő esetnek. Úgy tűnt, hogy egy hajléktalan ember alszik az út szélén, de hamarosan kiderült, hogy már nem él. Fura érzés volt szemtanúja lenni egy ilyen eseménynek, korábban még nem volt hasonló élményem. Fehér lepelbe tekerték az öreget, kapott egy virágfüzért is, majd hamarosan jöttek érte és elszállították. Az viszont meglepett, hogy milyen gyorsan és kulturáltan oldották meg ezt a helyzetet.

Hamarosan folytattuk utunkat miután Szilviék is megtették kötelező szemléjüket a boltban. Irány a repülőtér. Viszonylag korán kiértünk, így még jó ideig várnunk kellett. Kerestünk magunknak ülőhelyet és próbáltuk elviselni az arcunkba bámuló indiai családokat. A VIP részen valami helyi híresség is felbukkant, fogalmunk sem volt, hogy kicsoda, ezért nem is szenteltünk neki több figyelmet. Következő úticélunk Bangalore volt, ahova késő este érkezett meg a gépünk. Itt taxiba ültünk és egyből a szállást vettük irányba, hogy minél hamarabb lepihenhessünk.

Másnap reggel korán kellett kelnünk, mivel indult a vonatunk Mysore városába, ahol India egyik leghíresebb palotája található. Néhány óra vonatozás után meg is érkeztünk, ahol első dolgunk volt szállást keríteni, hogy lepakolhassuk a csomagjainkat és kényelmesen vehessük nyakunkba a várost. Könnyen megtaláltuk a palotát, riksát sem kellett fognunk, hisz minden gyaloglótávolságon belül volt. Jó óra alatt körbesétáltuk a nyitott termeket, közben pedig a bejáratnál kapott angol nyelvű audio idegenvezetőnk duruzsolt a fülünkbe. Bent nem lehetett fényképezni, de az udvart kárpótolt bennünket mindezért. Hamarosan meg is éheztünk a sok sétálástól és azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol együnk valami finomat. Találtunk egy jónak tűnő helyet, azonban kicsit gyanús volt, hogy túl hamar kihozták az ételeket. Én egy makarónit rendeltem, ami véletlenül sem hasonlított az igazira és az íze is elég érdekes volt. Ekkor még nem sejtettem, hogy a rendelésem milyen következményekkel fog járni. De erről majd legközelebb…         

Fogszabályozás Indiában

Három héttel ezelőtt végre rászántam magam, hogy elmenjek fogszabályozó dokihoz megmutatni a fogaimat. Már jó ideje tervezgettem a dolgot, az utóbbi években egyre jobban kezdtek elől elfordulni a fogaim, ami egyre inkább zavart és emellé még nyitott harapásom is van.

Mivel januárban szükségem volt fogászati beavatkozásra, így tudtam, hogy megbízható a társaság és a felszereléseik is jók, ezért is bátorkodtam ismét betérni hozzájuk. A fogszabályozó orvos havonta csak kétszer jár ide, akinek van ilyen készülék a szájában, az tudja, hogy ennyi bőven elég is belőle.

Három hete a felső fogsoromra rakta fel a fogszabályozót, akkor még nem sejtettem mire is vállalkozok valójában. Beletelt pár napba mire megszoktam, hogy van egy izé a számban és ráadásul a fogaim is fájnak, így alig bírok enni. Volt egy fém kampó, ami hozzáért a nyelvemhez, na gyorsan vissza is mentem pár nap után, hogy csináljanak vele valamit, mert fáj tőle a nyelvem. Szerencsére lecsiszolták és onnantól nem volt több gond az evéssel. Szomorú is lettem volna, hogy hazamegyünk húsvétra és nem ehetek a sonkából és a sütikből.

Ne de ez csak a bemelegítés volt, két napja ismét jártam a fogdokinál, ami újabb szenvedések kezdetét jelenti. A jó hír az volt, hogy három hét alatt már szépen igazodtak a fogaim és úgy tűnik nem lesz szükség foghúzásra. A rossz pedig, hogy felrakott egy expander nevezetű fém vackot a szájpadlásomra. Íme:

Kérdezte tőlem, hogy kényelmes-e, én meg mondtam neki, hogy nem állítanám, de gondolom idővel meg fogom szokni. Hogy a francba lenne kényelmes egy fém szerkezet, ami minden nyelésnél útban van?! Azóta kikezdte a nyelvemet, beleépült a drót mintája és ennek köszönhetően egy kicsit fel is dagadt. Ez azt jelenti, hogy a beszéd se nagyon megy, inkább activity-zek, ha mondani akarok valamit. Na meg persze a fogaim is fájnak, amire ezeket a fém gyűrűket ráhúzta. Eddig azokkal rágtam, mert az elöl lévő fogaim fájtak, most már az sem megy. Az expander 2-3 hónapig lesz fent a számban, nagyon bízom benne, hogy tényleg hozzá lehet szokni, mert már most unom a bébipapi jellegű kajákat. Még szerencse, hogy van egy jó kis turmixgépünk, különben nem tudom hogyan ennék meg bármit is. Mondtam Petinek, hogy szívesen készítek normális kaját, nem kell neki is ezt ennie. Azt hiszem a következő hetekben az összes létező krémleves receptjét meg fogom tanulni.

Most azt gondolom, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de kitudja, 1 hónap múlva jön a fogszabályozó az alsó fogsoromra, na az lesz még majd nagy kihívás…

Az utazó gekkó

Épp a napokban jutott eszembe, hogy milyen régen láttam már gekkót. Az új lakásban nem igen van már alkalmunk találkozni velük, hisz minden nyílászárón szúnyogháló van.

Ma reggel megyünk le a kocsihoz, berakjuk a laptopokat a csomagtartóba, nyitnám ki az ajtót, hogy beszálljak és a szemem sarkából észreveszem, valami mozog. Közelebb hajolok és látom, hogy egy “kisgekkó”. Szólok Petinek, hogy csináljon vele valamit, mert én nem fogom meg. Hiába próbálja terelgetni, hogy kifelé jöjjön, de ő mindenáron bent akar maradni. Szaladgál az első és hátsó ajtó között, végül úgy dönt, hogy bemegy az ülésem alá. Innentől nyomát veszítettük, hiába húzgáltuk az ülést és emelgettük a szőnyegeket. Hát jó, akkor jön velünk dolgozni, nem érünk rá folytatni a vadászatot.

Feltehetőleg azóta is a kocsiban csücsül. Ha nagyon megéhezne kaja van, mivel ma reggel egy szúnyog is velünk utazott. Mindenesetre bízunk benne, hogy rájön mennyivel jobb neki kint és nem szorul be valahova.

Fejlemények:

Munka után megtaláltuk a gekkót a kocsiban, épp az ajtó belső burkolata mögül kandikált ki a feje, amikor be akartunk szállni. Jelentem, sikeresen kitereltük és mostantól a cégnél éli mindennapjait.

Rendkívüli meleg

Tudom, most otthon mindenki arra panaszkodik, hogy még mindig nem érkezett meg a tavasz, hűvös, esős idő van. Na, én pont ennek az ellenkezője miatt szeretnék szót emelni. Itt jelenleg a szokásosnál melegebb az idő, holnapra már 38 fokig fog felkúszni a hőmérő higanyszála, ami tavaly csak június magasságában fordult elő. Kérem szépen, mi lesz itt monszun előtt, ha már most ilyen meleg van, erről nem volt szó, hogy hónapokon keresztül közel negyven fokos hőséget kell kibírni. Arról ne is beszéljünk, ha mindehhez magasabb páratartalom is párosul, a monszun egyáltalán nem segít növelni az elviselhetőséget, sőt.

A tavalyi évben májusban kezdtük csak el rendszeresebben használni a légkondit, addig ki lehetett bírni ventilátor mellett, most már napról napra csökken a tűréshatár és egyre jobban vágyjuk megnyomni a bekapcsoló gombot. Igaz már van szúnyoghálós erkélyajtónk is, ami nagyban javítja a lakás légcserélődési képességét, de így se nagyon megy már 30 fok alá esténként a hőmérséklet. Ha pedig épp elmulasztjuk sötétedés előtt kinyitni az erkélyajtót, akkor már bánhatjuk, inkább lemondunk a nagyobb légmozgásról, ellenben elkerüljük az ajtónyitással járó több tucat szúnyog beáramlását és esti programként a levadászásukat.

Legutóbb jókat mosolyogtunk a szúnyoghálón üldögélő példányokon, ha-ha, csak szeretnétek bejönni, eközben realizáltuk, hogy a konyhánál lévő ablak szúnyoghálója nyitva maradt. Az ott bejutott egyedek pedig rajtunk röhögtek, hogy milyen jó fejek vagyunk, beengedtük őket vacsorázni. Azóta jobban figyelünk, most már a szellőztetés úgy sem segít sokat, idén hamarabb jött el a légkondi szezon.

Februári kaland I.

Már két hete, hogy hazajöttünk az idei hosszabb kiruccanásunkról, de még csak most jutok hozzá, hogy írjak a kirándulás eseményeiről. Az első hétvégén persze takarítani és mosni kellett, múlt hétvégén pedig ismét beugrottunk Bombayba elintézni néhány dolgot.

Tegnap előtt volt egy hónapja, hogy útnak indultunk, szombat napközben Kochiban a reptéren találkoztunk Szilvivel és Szabolccsal. A mi gépünk ért oda hamarabb, így várnunk kellett rájuk; Ők Delhiből jöttek, ahol már eltöltöttek néhány napot városnézéssel.
Innen autóval mentünk tovább Alleppey-be, ami kicsit több mint 100 km-t és közel három órás autókázást jelentett. Némi bolyongás után megtaláltuk a szállásunkat, elfoglaltuk a szobáinkat és már úton is voltunk a tengerpartra, hogy megnézzük a naplementét.
Persze nem sikerült elcsípnünk, kifogtunk egy sorompót és egy hosszú vonatot, így a síneknél ért bennünket az alkonyat. Azért megnéztük a partot, megállapítottuk, hogy hatalmasak a hullámok, rengeteg fehér rák szaladgál, és meglepően tiszta a partszakasz. Ezek után rögtön meg is céloztuk az első jónak tűnő éttermet, de gyorsan ki is fordultunk miután megláttuk, hogy az árakat és a választékot is a nyugati turistákhoz igazították. Megfelelt nekünk a helyi étterem, ahol még a kínálat is bővebb volt, ráadásul rendelhettünk húst és alkoholt is. Vacsora után elsétáltunk a sarki kisbolthoz, ahol vizet terveztünk venni, végül Szabolcs bevállalt egy kókuszdiót, amit mi is megkóstoltunk. Este még pálinkát is ittunk, biztos, ami biztos alapon, nehogy összeszedjünk valami bacit. Mindezek ellenére nekem sajnos sikerült, hiába figyeltem oda a kézmosásra és a kötelező fertőtlenítésre.

Másnap reggel hajókázni indultunk, dél körül foglalhattuk el a hajót, ahol az éjszakát is eltöltöttük. Azon a vidéken kiépítettek egy hatalmas csatornarendszert, amely a környező rizsföldeknek biztosítja a vizet.
Ezen kívül halászatra, és manapság az általunk bérelt hajóhoz hasonló bárkák százai révén turizmus céljára is tökéletesen megfelel. Kellemes élmény volt egész nap egy hajó fedélzetén bámészkodni, a személyzet kiszolgált bennünket élelemmel, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat.
Nagyon igyekeztem tartani magam, de a megpróbáltatásaim már itt elkezdődtek, hasmenés, gyengeség, aminek egyenes következménye volt a diéta, nem ehettem össze mindent. A hajó szakácsa nem sajnálta tőlünk az ételt, szívesen ettem volna többet, de nem mertem. A többiek jóízűen lakmároztak miközben én azon izgultam, hogy ugye másnapra jobban leszek. Nem lettem, sőt Szilvi is belefutott ugyanebbe a helyzetbe. Néhány széntabletta és Bolus Adstringens bevétel után tovább indultunk következő állomásunkra.

Kumily, a Periyar Vadaspark városa volt a következő úti célunk, ahova szintén autóval jutottunk el. Késő délután érkeztünk meg a szállásra, így arra a napra már nem is terveztünk különösebb programot a környék felfedezésén és a következő napi tervek összeállításán kívül.
Az állapotom stagnált, nem lettem jobban, de rosszabbul sem, szerencsére Szilvi már sokkal jobban érezte magát. Kedd reggel hajókázni indultunk a vadasparkban található tó vizére, a hajónak 7-kor kellett volna elhagynia a kikötőt, ami negyed órás csúszással sikerült is. Hihetetlenül hideg volt, erre nem igazán készültünk, reggel még az is megfordult a fejünkben, hogy nem megyünk sehova, hisz a farmerkabáton kívül nem volt semmi meleg ruhám, Peti pedig egyáltalán nem hozott hosszú ujjú felsőt. Szerencsére Szabolcs ki tudta segíteni Petit egy kardigánnal, így nem kellett a szálláson maradnunk. A tájat sűrű ködréteg borította, ami csak a két órás út végére kezdett felszakadozni. Mindenki tekingetett minden irányba, de csak néhány állatot sikerült látni hatalmas elefántcsordák helyett. Úgy tűnik, ők sem szeretik a ködös, nyirkos reggeleket.


Eközben én egyre gyengébbnek éreztem magam, egyre nehezebben viseltem az utat, alig vártam, hogy visszaérjünk a szállásra; sajnáltam, hogy nem tudom élvezni a tájat és nincs erőm sétálni egy nagyot a többiekkel. Peti természetesen visszajött velem riksával, majd ő elment reggelizni amíg én ledőltem pihenni. Néhány óra múlva sem lettem jobban, iszonyatosan fájt a fejem és a gyomrom, így nem volt mese, el kellett menni a dokihoz. Még annyi erőm volt, hogy elsétáltunk a közeli korházba, ahol egyből fogadtak bennünket. Miután felvázoltuk a helyzetet az orvos közölte, hogy van egy gyorsabb és egy lassabb megoldás, kaphatok „shot”-ot, ami gyorsabb vagy gyógyszert.
Mondta, hogy a külföldiek általában a gyógyszert szokták választani, de a másik hatásosabb. Először nem kértem, aztán mégis meggondoltam magam és szóltam, hogy legyen, essünk túl rajta. A shot injekciót is jelent, közben kiderült, hogy a doki infúzióra gondolt. Még soha nem volt szükségem ilyesmire korábban, hát ezen is túl kellett esni, de miért éppen Indiában?! Kicsit aggódtam, hogy sterilek legyenek az eszközök, de azok voltak, original csomagolásból vett ki mindent a nővérke és a vénámat is nagyon ügyesen eltalálta, utólag sem volt semmi nyoma. Kicsit több mint két órát tartott az adagolás, utána visszamentünk az orvoshoz, aki még adott néhány gyógyszert is. Határozottan jobban lettem, de a tűt még benne hagyták a kezemben és mondták, hogy este menjünk vissza, és ha jobban leszek, akkor kiveszik. Nem kellett még egy adag infúzió, ezért este eltávolították a tűt és mehettünk haza.

Ekkor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, másnap újult erővel indulhatunk neki a vadasparknak, de nem így történt. Szörnyű éjszakám volt, nem tudtam aludni, mert a mellkasom közepén szúrást éreztem, fájt a fejem és még hányingerem is lett a gyógyszerektől. Mindez az antibiotikumok mellékhatásának volt köszönhető és annak, hogy az orvos nem írta fel a kiegészítő gyógyszert, ami segít a szervezetnek feldolgozni a hatalmas adag orvosságot. Szerda reggelre elefánt „lovaglást” terveztünk, amit nem szerettem volna kihagyni, ezért összeszedtem magam arra az időre és csak utána mentünk vissza a korházba. Nem bántam meg, hogy erőt vettem magamon, az elefántok mindig lenyűgöznek, nagyon szeretnivaló állatok.


Az orvosnál megkaptam a kiegészítő gyógyszert, és még az antibiotikumokból is kaptam néhány napra való adagot, amit mindenképp be kellett szednem, ha nem akartam, hogy romoljon az állapotom. Ez volt az utolsó napunk Kumilyben, úgy döntöttem inkább lábadozásra szánom ezt a napot, hogy az út hátralévő részén ne legyen több gond. Rengeteg folyadékot ittam és megpróbáltam enni is, hogy végre erőre kapjak. Petinek mondtam, hogy menjen el még egy hajókázásra a tóra, hátha lát elefántokat és készítsen sok fényképet helyettem is. Szerencséje volt, sikerült elkapnia négy elefántot, ebből az egyik baby volt. Egy hatalmas vidracsaládot is lefotózott, meg még néhány madarat és szarvashoz hasonló állatokat. Így végül szerencsésen záródott a kirándulásunk a hegyekben, másnapra már sokkal jobb állapotban voltam és nekiindulhattunk a következő célállomásunknak.

Az út első feléről itt találhatjátok a képeket vagy az alábbi videón kicsiben is megnézhetitek, a folytatás hamarosan következik.

Hideg évszak

Lassan vége a "télnek" Indiában, már este sem megy 20 fok alá a hőmérséklet. Amikor januárban visszajöttünk, egy darabig még hosszú nadrágban jártam és a zokni is jól jött. Bent az irodában kikapcsolták a légkondit - ennek köszönhetően érdekes szagok terjengtek -, de még volt aki így is fázott, ezért előkerültek a pulcsik, mellények.

Egy hónapja még csak 30 fok volt nappal, most már azért eléri a 32-33-at. Mindenesetre esténként tényleg hűvös volt, időnként 15 fok alá is lement a hőmérő higanyszála, ami azért a helyieknek már nagyon kevés. A biztonsági őröket pokrócba csavarva lehetett látni, az út szélén pedig hordókban lobogó tüzek mellett melegedtek a sofőrök, átutazók.
Mi is meglepődtünk, hogy sötétedés után milyen nagy csönd van a lakópark udvarán, hát persze, hiszen fáztak, nem maradtak kint késő estig zsibongani, hanem visszahúzódtak a lakásba. Mi ennek kimondottan örültünk, de lassan kezd minden visszarázódni a régi kerékvágásba, már egyre tovább zajonganak esténként.

Kihasználva a kellemes időt mostanra iktattuk be az idei hosszabb kiruccanásunkat. Holnap indulunk délre, leutazunk Keralába, itt egy napot hajókázunk, majd a Periyar vadaspark felé vesszük az irányt, ahol elefántokat, sőt talán még tigriseket is láthatunk. Majd következik két érdekes város: Madurai és Mysore. Egy éjszakát a vonaton töltünk, amikor is megérkezünk Hampi városába, innen pedig Goa felé megyünk tovább, természetesen a tenger miatt...

Két hét múlva újra Vapiban leszünk, igyekszünk minél hamarabb feldolgozni a képeket és videókat, hogy jelentkezhessünk az útibeszámolókkal.

Nyugisabb hétköznapok

Ismét elmaradtam egy kicsit az írással, az elmúlt két hétben jó néhány dolgot kipipálhattunk, ami nagyon nagy örömmel tölt el bennünket. Na, de nem szaladok a dolgok elébe. Ott tartottam, hogy terveztük a hétvégi bevásárlást Bombayba; azon a héten még elvégezték az utolsó simításokat az asztalosok, ezzel két esténket tökre is tették, mivel náluk az 1 óra késés az alapbeállítás, 6 helyett 7-kor jelentek meg, a munkából pedig már nem volt sok, így kihúzták este fél 11-ig. Nem kicsit voltunk idegesek és éhesek.

Végre készen volt - közel egy hónapos barkácsolás után - és jól is mutatott a szekrény, nyitva hagytuk a fiókokat és az ajtókat, hogy száradhasson, amíg mi bevásárolunk a hétvégén. Jól sikerült a program, vettünk mindent, amit elterveztünk, többek között HÚST, SONKÁT, FELVÁGOTTAT... (Majdnem közelharcot vívtunk az egyik szelet sonkáért, az eladó már a következő vevőt szolgálta volna és ő is pont azt nézte ki, amit mi). Késő délután hazaérkeztünk, azt terveztük, hogy majd szépen kitöröljük a fiókokat és bepakolunk, ekkor vettük észre, hogy szorulnak, a tartósínek nyeglék és az egyik fiók iszonyatosan nyikorog. Na és persze az az ajtó, ami rossz irányba nyílt, még mindig nem lett megfordítva vagyis kicserélve.

Ismét betelt a pohár, Peti leszerelte az ajtót és másnap behívatták az asztalost, hogy számon kérjék rajta, miért nem képes használható bútort készíteni. Némi megszeppenést tanúsított emberünk, de nem hinném, hogy túlságosan megviselte a dolog. Másnap ismét jöttek és még vagy két napig szöszmötöltek a kb. két órás munkával. Halelluja, végre végeztek, igaz az újonnan lecsiszolt részeket nem sikerül olyan színűre festeni, mint a korábbiakat, de már nem érdekelt bennünket, csak már fejezzék be végre.

Használatba vettük a bútort, nem szorulnak a fiókok - kettőt kivéve -, és eddig még nem szakadtak le. Örülünk, már csak egy faliszekrény hiányzik a konyhából, amit nem érdekel, hogy hol, de nem nálunk fogják elkészíteni az biztos, majd ha teljesen elkészül, akkor idehozhatják.

A nappaliban Peti felszerelt egy polcot, ahova virágokat raktunk és most már ott is van függönyünk, amire egyre nagyobb szükség van, hisz délutántól már arról tűz a nap. A vendégszobában is felkerült egy virágos polc, lassan tényleg otthon kinézete lesz a lakásnak. Már csak néhány lámpa hiányzik, na meg még az ablaklégkondi levágott zsinórját kell pótolni (barbárok, fogták és a kábel közepén elvágták, ahelyett, hogy kihúzták volna a falból, érthetetlen), és még a másik légkondi kondenzvíz elvezetőjét, ami elég hamar felmondta a szolgálatot, hisz a régi lakásból hozták át azt is, ahelyett, hogy újat szereztek volna (kb. 50 Ft-os tétel).

Mindezek után, az asztalos hadjárat végeztével, végre kivakarhattuk a lakást a koszból. Nem kevés mocskot kellett a konyhában a padlóról felsikálni, miután Peti nekiesett egy erősebb tisztítószerrel a padlónak, még négyszer fel is kellett mosni. Most már sokkal jobban érezzük magunkat, hogy túl vagyunk ezen a tortúrán, nem kívánom senkinek. Az otthoni szakik ezekhez képest professzionális mérnökök. Mostantól sokkal jobban megbecsülöm az otthoni szakmunkásokat.

Íme az eredmény:



A futópadról annyit, hogy mivel nincs túl sok lehetősége a mozgásra, ezért úgy döntöttem beruházok. Kb. egy éves aerobik bérlet árába került, ha nem viszem haza, akkor is megéri, mert ugye, ha már van, akkor használni kell és remélhetőleg jobban lesz motiváció a mozgásra.

Sonkával álmodó

Még egy bejegyzés mára, mielőtt elfelejteném a történteket. Ma reggel amikor felébredtem, tisztán emlékeztem az álmom legfontosabb momentumára, amely egy sonkával teli hűtő volt. Arra emlékszem, hogy egy fehér családnál voltam, ahol valamilyen oknál fogva benéztem a hűtőjükbe és szebbnél szebb felvágottakat, sonkákat és szalámikat láttam. Egyből meg is kérdeztem, hogy honnan van az ellátmány, amire azt válaszolták, hogy Amerikából küldték a rokonok csomagban.

Nem vagyok otthon nagy húsevő, nem vágyom minden nap húsra, de ha nincs, akkor valahogy jobban ki van rá éhezve az ember. Persze hoztunk otthonról valamennyi szalámit és májkrémet, de azt be kell osztani, mi marad későbbre, ha már az első hetekben felfaljuk a készletet?! Még tavaly lefagyasztottunk egy kevés Bombayban beszerzett sonkát, amit a múlthéten kiolvasztottunk, lett belőle jó kis rakottkrumpli, kétszer jutott reggelire és már vége is lett. Azóta nem ettünk semmi ilyesmit, csak zöldséges kajákat. Tegnap este például Peti összedobott egy paradicsomos-mozzarellás salátát, ami nagyon finom volt, persze megjegyeztem, hogy már csak a sült húsi hiányzik mellőle. Vannak jó vega kaják, amikkel még jól is lehet lakni, de a húst mégsem lehet pótolni semmivel. Azt hiszem, jövőhét végére mindenképp beiktatunk egy húsbeszerző körutat Bombayba.