Most vettem csak észre, hogy már majdnem egy hónapja nem írtam a blogba. Többek között ez annak volt köszönhető, hogy szerencsére gyorsan telnek a napok és fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladtak a hetek.
Azóta szépítgettük a lakást, erről Peti írt itt és itt, volt még egy utunk Suratba, ahol beszereztünk egy vendégágyat és egy könyves szekrényt, végre megtartottuk a lakásavatót és már vendégeink is voltak.
Az aktuális témára váltva, a tegnapi események mindenkit felzaklattak, azért ez már kezd kicsit sok lenni. Idén ez már a 7. terrortámadás, csak a korábbiaknak nem volt akkora visszhangja és annyi áldozata sem. Bár már bőven 300 halálos áldozat felett járunk, ha összeszámoljuk hányan vesztették életüket az idei támadásokban.
Vajon meddig lehet ezt még fokozni? Mi értelme van az ártatlanok legyilkolásának? Miért nem képesek tenni valamit a terrorizmus ellen? Jó lenne ha valaki válaszolna ezekre a kérdésekre, de az még jobb lenne, ha eljutnánk arra a szintre, ahol nincs erőszak, kegyetlenség és agresszivitás. Sajnos naiv dolog ilyesmiben reménykedni, látva Indiát, a sok egyszerű embert, akiknek könnyen be lehet magyarázni bármit és rávenni őket, hogy vakon kövessék a parancsokat. Mindig lesznek rosszindulatú emberek és mindig találni fognak bábukat, akiket az orruknál fogva vezethetnek és rávehetnek mindenféle őrültségekre.
Egy ekkora országban, ahol egymilliárdan élnek nem biztos, hogy olyan jó dolog a demokrácia, Kínához hasonlóan kellene vezetni az országot, más módszerekkel képtelenség ennyi embert kordában tartani. Ki tudja mi segítene megoldani a terrorizmus kérdését, egy biztos, lassan ideje lenne komolyabban foglalkozni a problémával. A mostani események remélhetőleg felrázzák egy kicsit a politikusokat és végre megpróbálnak tenni valamit, hogy elkerüljék a jövőben az ilyen eseteket. Na, de erről ennyit, nem szeretnék többet politizálni, legyen ez a nagyok dolga, mi csak kis halak vagyunk az óceánban, akik próbálnak túlélni.
A kedves ismerősök és rokonok megnyugtatása végett, egyébként nem látom annyira tragikusnak a helyzetet. Szerencsére elég távol vagyunk Bombaytól, ebben az ipari kisvárosban pedig biztos, hogy nem fog robbantani senki, itt nincs semmi, ami érdekelheti a terroristákat. Bombay is vissza fog rázódni a hétköznapokba és remélhetőleg nem lesz újabb támadás. Sok mit nem lehet tenni, kerülni kell a zsúfolt helyeket és bízni a szerencsénkben, hogy az őrangyalunk velünk van és még nem jött el a mi időnk.
Egyszer már átéltem hasonlót, ott voltam Londonban, amikor volt a július 7.-i terrortámadás. Akkor egy kicsit közelebb voltam a "tűzhöz" és sokkal jobban fel is zaklattak az események. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy mennyire nyugodtan fogadták a híreket az angolok, ők már belenyugodtak, hogy egy világvárosban élnek, ahol ilyesmi bármikor megtörténhet. Hát, én nem szeretném ezt megszokni, de állandó félelemben sem élhetünk, az emberrel bárhol és bármikor történhet valami, nem kell ahhoz a világ másik felére elmenni. Az én módszerem az, hogy ha veszélyes helyzetbe kerülök vagy mondjuk csak repülőre ülök, akkor arra gondolok, nekem még dolgom van a világban, nem halhatok meg, nem tehetem ezt meg a szeretteimmel. A sors útjai kifürkészhetetlenek, éppen ezért mindig bízni kell abban, hogy van valaki fönt, aki vigyáz ránk és nem hagyja, hogy bajunk essen.
Ígérem legközelebb vidámabb írással jelentkezem.
2008. november 28., péntek
2008. november 1., szombat
Még valami
A helyiek szerint a költözködésünk azért ütközött ennyi akadályba, először is, mert rossz napot választottunk az átköltözésre, másodszor pedig, mert nem tartottunk lakásavatót mielőtt itt aludtunk.
Mint megtudtuk a szombat a legrosszabb nap a költözésre, de mikor máskor tettük volna, ha egyszer az a szabadnapunk. Még szerencse, hogy nem aludtunk itt egyből, némiképp javított a helyzeten, hogy vasárnap volt az első itt töltött éjszaka. A holdállásról és a csillagokról ne is beszéljünk, ki tudja azok milyen hatással voltak minderre.
Na és a lakásavató, nálunk ugye az a szokás, hogy beköltözés után avatjuk fel a lakást, Indiában addig nem lehet a lakásba beköltözni, amíg nem lett felszentelve és nem mondtak el néhány imát érte. Ilyenkor virágokkal díszítik fel a bejáratot és szőnyegeket terítenek le, amin ülve mondják el az imákat. Épp tegnap szentelték fel az egyik szomszéd lakást, így volt alkalmam végighallgatni a szertartást.
Mindenképp be kell pótolnunk a felavatást, nem vállalhatjuk a kockázatát annak, hogy bármiféle rontás és baj érjen bennünket emiatt. Hamarosan keríteni fogunk rá alkalmat.
Még egy jó hír. Ma csodával határos módon reggel háromnegyed kilenckor megjelent a mosógépszerelő és negyed óra múlva már működött is a gép. Valami elektromos panelt kellett kicserélni benne. Azóta már a harmadik adag ruhát mosom, ennyire még sohasem örültem annak, hogy moshatok.
Mint megtudtuk a szombat a legrosszabb nap a költözésre, de mikor máskor tettük volna, ha egyszer az a szabadnapunk. Még szerencse, hogy nem aludtunk itt egyből, némiképp javított a helyzeten, hogy vasárnap volt az első itt töltött éjszaka. A holdállásról és a csillagokról ne is beszéljünk, ki tudja azok milyen hatással voltak minderre.
Na és a lakásavató, nálunk ugye az a szokás, hogy beköltözés után avatjuk fel a lakást, Indiában addig nem lehet a lakásba beköltözni, amíg nem lett felszentelve és nem mondtak el néhány imát érte. Ilyenkor virágokkal díszítik fel a bejáratot és szőnyegeket terítenek le, amin ülve mondják el az imákat. Épp tegnap szentelték fel az egyik szomszéd lakást, így volt alkalmam végighallgatni a szertartást.
Mindenképp be kell pótolnunk a felavatást, nem vállalhatjuk a kockázatát annak, hogy bármiféle rontás és baj érjen bennünket emiatt. Hamarosan keríteni fogunk rá alkalmat.
Még egy jó hír. Ma csodával határos módon reggel háromnegyed kilenckor megjelent a mosógépszerelő és negyed óra múlva már működött is a gép. Valami elektromos panelt kellett kicserélni benne. Azóta már a harmadik adag ruhát mosom, ennyire még sohasem örültem annak, hogy moshatok.
2008. október 31., péntek
Beköltözés II.
Vasárnap reggel a hotelban ébredtünk, szerencsére jól aludtunk, a bőséges reggelinek is örültünk, mivel a költözködés egy kicsit megnehezítette a konyha használatát. Reggeli után átmentünk a régi lakásba, az összes ruhánk és személyes holmink még itt volt. A rutinnak köszönhetően, elég gyorsan ment a pakolás, néhány óra alatt mindent összeraktunk.
Két fordulóval tudtuk csak átvinni a cuccokat, az első forduló után Peti elvitte végre a kocsit szerelőhöz és befoltozták a lyukakat. Szerencse, hogy eddig is bírta. Még egyszer körbejártunk a lakásban, minden zugot megnéztünk, hogy nem maradt-e ott valami, de rendben találtunk mindent, amit vinni akartunk, azt elcsomagoltuk. Legfőképp üres üvegeket hagytunk ott, azokkal nem tudtunk mit kezdeni, a helyiek biztosan tudni fogják, hogy hova lehet az ilyesmit elpasszolni.
Az új lakásban nekiestem a pakolásnak, Peti pedig az ágyszerelésnek. Úgy tűnt, hogy minden simán megy, az összeguberált csavarok jól beváltak, gyorsan készen lett az ágy. Ezzel nem is volt probléma, a légkondival annál inkább, elkezdett ömleni belőle a víz, folyt le végig az ablakon és a falon. Nem kicsit volt Peti ideges, ha lett volna nála cigi, biztosan rágyújt, de nem volt, így kénytelen volt kiabálással leadni a feszültséget.
Nekiálltunk légkondit szerelni, könnyen meg lehetett volna javítani, ha akad egy tartalék kondenzvíz-elvezető cső, de honnan is lett volna. Közben a mikróból is elment az áram, minden más működött csak az nem. Másnap itthon kellett maradnom, hogy legyen itt valaki, ha jönnek a szerelők, mivel itt esélytelen időpontot lefixálni, normálisnak veszik, hogy az asszony otthon ül és bármikor mehetnek. Hétfőtől szerdáig én is erre a sorsra jutottam, közben szerencsére tudtam netezni és a céges emailekre is tudtam válaszolni. Vártam a villanyszerelőt, a légkondisokat, a mosógépszerelőt és a kábeltévéseket, ebből a mai napig kettő még mindig nem érkezett meg. Hétfőn jött a villanyszerelő és a légkondisok, akik persze csak egy csövet hoztak. Ugyanis közben a másik légkondi is elkezdett folyni, de az szerencsére nem volt akkora gond, mivel az az erkélyen van. Mondták, hogy majd akkor holnap hoznak még egy csövet és kicserélik, azóta is jönnek…
Jelenleg így állunk, van légkondink, melegvizünk, ágyunk, a konyhai berendezések is működnek, csak mosógépünk és tévénk nincs, vagyis van csak egyik sem használható. Arról már nem is beszélek, hogy a fürdőszobába még egy vízmelegítőt, a törölköző tartókat, fogasokat fel kellene szereltetni. Arról pedig végképp nincs fogalmunk, hogy mikor fog elkezdeni dolgozni az asztalos a konyhában. Még szerezni kellene egy vízvezeték szerelőt, aki megszereli a csapokat, mivel mindkét fürdőben csöpögnek; pedig Peti megpróbálta, de minden hiába, ehhez indiai szaki kell. A légkondisokkal is kell még futni egy kört, hogy a vendégszobába beszereljék a harmadik egységet. Fürdőszobaszekrényt még nem sikerült vennünk. A matracról pedig végül lemondtunk, belepréseltük az ágyba a régit, ami nem teljesen jó méretben, de megoldottuk.
Ezek után nem okozhat nehézséget semmiféle költözés bárhol a világon, ha Indiában végig tudjuk csinálni, akkor mindenhol.
Két fordulóval tudtuk csak átvinni a cuccokat, az első forduló után Peti elvitte végre a kocsit szerelőhöz és befoltozták a lyukakat. Szerencse, hogy eddig is bírta. Még egyszer körbejártunk a lakásban, minden zugot megnéztünk, hogy nem maradt-e ott valami, de rendben találtunk mindent, amit vinni akartunk, azt elcsomagoltuk. Legfőképp üres üvegeket hagytunk ott, azokkal nem tudtunk mit kezdeni, a helyiek biztosan tudni fogják, hogy hova lehet az ilyesmit elpasszolni.
Az új lakásban nekiestem a pakolásnak, Peti pedig az ágyszerelésnek. Úgy tűnt, hogy minden simán megy, az összeguberált csavarok jól beváltak, gyorsan készen lett az ágy. Ezzel nem is volt probléma, a légkondival annál inkább, elkezdett ömleni belőle a víz, folyt le végig az ablakon és a falon. Nem kicsit volt Peti ideges, ha lett volna nála cigi, biztosan rágyújt, de nem volt, így kénytelen volt kiabálással leadni a feszültséget.
Nekiálltunk légkondit szerelni, könnyen meg lehetett volna javítani, ha akad egy tartalék kondenzvíz-elvezető cső, de honnan is lett volna. Közben a mikróból is elment az áram, minden más működött csak az nem. Másnap itthon kellett maradnom, hogy legyen itt valaki, ha jönnek a szerelők, mivel itt esélytelen időpontot lefixálni, normálisnak veszik, hogy az asszony otthon ül és bármikor mehetnek. Hétfőtől szerdáig én is erre a sorsra jutottam, közben szerencsére tudtam netezni és a céges emailekre is tudtam válaszolni. Vártam a villanyszerelőt, a légkondisokat, a mosógépszerelőt és a kábeltévéseket, ebből a mai napig kettő még mindig nem érkezett meg. Hétfőn jött a villanyszerelő és a légkondisok, akik persze csak egy csövet hoztak. Ugyanis közben a másik légkondi is elkezdett folyni, de az szerencsére nem volt akkora gond, mivel az az erkélyen van. Mondták, hogy majd akkor holnap hoznak még egy csövet és kicserélik, azóta is jönnek…
Jelenleg így állunk, van légkondink, melegvizünk, ágyunk, a konyhai berendezések is működnek, csak mosógépünk és tévénk nincs, vagyis van csak egyik sem használható. Arról már nem is beszélek, hogy a fürdőszobába még egy vízmelegítőt, a törölköző tartókat, fogasokat fel kellene szereltetni. Arról pedig végképp nincs fogalmunk, hogy mikor fog elkezdeni dolgozni az asztalos a konyhában. Még szerezni kellene egy vízvezeték szerelőt, aki megszereli a csapokat, mivel mindkét fürdőben csöpögnek; pedig Peti megpróbálta, de minden hiába, ehhez indiai szaki kell. A légkondisokkal is kell még futni egy kört, hogy a vendégszobába beszereljék a harmadik egységet. Fürdőszobaszekrényt még nem sikerült vennünk. A matracról pedig végül lemondtunk, belepréseltük az ágyba a régit, ami nem teljesen jó méretben, de megoldottuk.
Ezek után nem okozhat nehézséget semmiféle költözés bárhol a világon, ha Indiában végig tudjuk csinálni, akkor mindenhol.
2008. október 30., csütörtök
Az álomsziget
Mielőtt befejezném átköltözésünk történetét, nézzetek meg néhány képet a múltheti kiruccanásunkról itt. Olyan közel van Indiához, hogy nem hagyhattuk ki...
Azt hiszem, nem kell hozzáfűzni semmit a képekhez, kétségtelenül ez a legszebb hely a világon, ahol eddig jártunk. Nagyon nehéz szívvel hagytuk ott a szigetet. Ha egyszer belekóstol az ember a paradicsomi életbe, örökre megfertőződik. Kívánom mindenkinek, hogy kipróbálhassa milyen a földi mennyország!!
Azt hiszem, nem kell hozzáfűzni semmit a képekhez, kétségtelenül ez a legszebb hely a világon, ahol eddig jártunk. Nagyon nehéz szívvel hagytuk ott a szigetet. Ha egyszer belekóstol az ember a paradicsomi életbe, örökre megfertőződik. Kívánom mindenkinek, hogy kipróbálhassa milyen a földi mennyország!!
2008. október 15., szerda
A nagy beköltözés
Az elmúlt hétvégén végre beköltöztünk az új lakásba. Megfogadtam, hogy csak akkor írok blogot, ha már elrendeződtek a dolgok. Most már nagyjából így van, ezért leírhatom az elmúlt hét eseményeit.
Igazából nem is nagyon lett volna időm és energiám beszámolót írni, a lakással kapcsolatos ügyek intézése mindkettőnket elég rendesen leterhelt. Most már talán kijelenthetjük, hogy túl vagyunk a nehezén, de azt hiszem mi sem gondoltuk, hogy ennyi megpróbáltatás fog várni ránk.
Az egy külön történet, mire kikönyörögtük, hogy fejezzék be végre a lakást, múlthét előtti pénteken megkaptuk a kulcsokat, és azóta mi vettük át a dolgok irányítását. Azon a hétvégén összeszerelték a bútorokat, ennek a történetét itt olvashatjátok.
Az elmúlt hétre elég hosszú listát sikerült összeírni az elintézésre váró teendőkről:
- ventilátorokat felszereltetni
- légkondikat felszereltetni
- vízmelegítőt venni és felszereltetni
- fürdőszobai elemeket felrakatni (pl. törölközőtartó, WC papírtartó)
- fürdőszoba szekrényt venni és felrakatni
- szombatra fuvart intézni
- kábel tévéseket utolérni és lebeszélni az átköltözést
- új matracot venni.
Ezenkívül még össze kellett pakolni a konyhai cuccokat, a nappaliban lévő holmikat és Petinek szétszerelni az ágyat.
A ventilátorok már megvoltak, azt is persze az utolsó pillanatban vitték be a céghez, pedig már júliusban megrendeltük. Mi vittük át a lakásba, különben sosem jutott volna el odáig. Elvileg a ventilátorokkal együtt meg kellett volna venniük a vízmelegítőt is, de amikor vinni akartuk át, csak akkor derült ki, hogy még nincs. Kénytelen volt Peti elmenni érte az egyik kollégájával, mindezt péntek délután tették meg. Közben kiderült, hogy hiányoznak tartozékok a vízmelegítőhöz, amik nélkül nem lehet felszerelni. Péntek késő délutáni programként a helyi ezermester üzletekbe rohangáltunk, hátha valahol megkapjuk a hiányzó elemeket. Az ötödik üzletből már nem irányítottak bennünket tovább, sikerült megvenni mindent. Következő állomás a bútorbolt volt, ahonnan az ágyunk származik, ugyanis csavart kellett szereznünk, hogy Peti újból összerakja az ágyat, a régiek tönkrementek. Vicces volt, ahogy a bútorbolt közepén a kiborított csavarok között durkáltunk, de a lényeg, hogy találtunk olyanokat, amik megfeleltek a célnak. Szerencsére a pakolással jól álltunk, mivel csütörtök délután elpakoltam a konyhai cuccokat, pénteken pedig otthon maradtam, hogy bedobozoljam a többi holmit is.
Szombat reggel 10 órára kértük a teherautót, késett valamennyit, de örültünk, hogy egyáltalán jött. Beraktak mindent, már épp indulni akartunk, amikor észrevettük, hogy lapos a kocsink jobb hátsó kereke. Úgy döntöttünk, hogy még megkockáztatjuk a fuvart, aztán meglátjuk, hogy mennyit bír ki. Sikeresen átértünk, elkezdték felhordani a munkások a holmikat a 4. emeletre, a lift még nem működik, így közölték, hogy akkor egy százassal több lesz a munkadíj. Már fent volt a cuccaink háromnegyed része, amikor megjelent egy ember, aki közölte, hogy nem folytathatják a munkások a felhordást, mivel még nincs kifizetve teljesen a lakás. Nagyszerű, erről senki sem szólt, azt gondoltuk, hogy a cég mindent elrendezett és ezzel nekünk nem kell foglalkozni. Peti egyből telefonált a céges ügyintézőnek, hogy nagyon gyorsan csináljon valamit, mert a lépcsőház előtt hevernek a dolgaink, és nem engedik felvitetni őket, ráadásul még a kulcsunkat is el akarják venni. Na ebből nem engedtünk, szerencsére odaért a HR-es kolléga és megbeszélte a lakópark embereivel, hogy ki lesz fizetve a maradék 10%, ne hátráltassanak bennünket. Nagy nehezen felkerült minden a lakásba, hamarosan a villany és légkondi szerelők is megérkeztek és beindulhatott a munka. A ventilátorokkal és a vízmelegítővel viszonylag gyorsan végeztek, a légkondikkal csak este 7 után készültek el. Mivel az ágy még nem volt összerakva és már nagyon fáradtak voltunk, ezt az éjszakát a hotelban töltöttük. Következő nap folytattuk a beköltözést, de erről majd legközelebb.
Igazából nem is nagyon lett volna időm és energiám beszámolót írni, a lakással kapcsolatos ügyek intézése mindkettőnket elég rendesen leterhelt. Most már talán kijelenthetjük, hogy túl vagyunk a nehezén, de azt hiszem mi sem gondoltuk, hogy ennyi megpróbáltatás fog várni ránk.
Az egy külön történet, mire kikönyörögtük, hogy fejezzék be végre a lakást, múlthét előtti pénteken megkaptuk a kulcsokat, és azóta mi vettük át a dolgok irányítását. Azon a hétvégén összeszerelték a bútorokat, ennek a történetét itt olvashatjátok.
Az elmúlt hétre elég hosszú listát sikerült összeírni az elintézésre váró teendőkről:
- ventilátorokat felszereltetni
- légkondikat felszereltetni
- vízmelegítőt venni és felszereltetni
- fürdőszobai elemeket felrakatni (pl. törölközőtartó, WC papírtartó)
- fürdőszoba szekrényt venni és felrakatni
- szombatra fuvart intézni
- kábel tévéseket utolérni és lebeszélni az átköltözést
- új matracot venni.
Ezenkívül még össze kellett pakolni a konyhai cuccokat, a nappaliban lévő holmikat és Petinek szétszerelni az ágyat.
A ventilátorok már megvoltak, azt is persze az utolsó pillanatban vitték be a céghez, pedig már júliusban megrendeltük. Mi vittük át a lakásba, különben sosem jutott volna el odáig. Elvileg a ventilátorokkal együtt meg kellett volna venniük a vízmelegítőt is, de amikor vinni akartuk át, csak akkor derült ki, hogy még nincs. Kénytelen volt Peti elmenni érte az egyik kollégájával, mindezt péntek délután tették meg. Közben kiderült, hogy hiányoznak tartozékok a vízmelegítőhöz, amik nélkül nem lehet felszerelni. Péntek késő délutáni programként a helyi ezermester üzletekbe rohangáltunk, hátha valahol megkapjuk a hiányzó elemeket. Az ötödik üzletből már nem irányítottak bennünket tovább, sikerült megvenni mindent. Következő állomás a bútorbolt volt, ahonnan az ágyunk származik, ugyanis csavart kellett szereznünk, hogy Peti újból összerakja az ágyat, a régiek tönkrementek. Vicces volt, ahogy a bútorbolt közepén a kiborított csavarok között durkáltunk, de a lényeg, hogy találtunk olyanokat, amik megfeleltek a célnak. Szerencsére a pakolással jól álltunk, mivel csütörtök délután elpakoltam a konyhai cuccokat, pénteken pedig otthon maradtam, hogy bedobozoljam a többi holmit is.
Szombat reggel 10 órára kértük a teherautót, késett valamennyit, de örültünk, hogy egyáltalán jött. Beraktak mindent, már épp indulni akartunk, amikor észrevettük, hogy lapos a kocsink jobb hátsó kereke. Úgy döntöttünk, hogy még megkockáztatjuk a fuvart, aztán meglátjuk, hogy mennyit bír ki. Sikeresen átértünk, elkezdték felhordani a munkások a holmikat a 4. emeletre, a lift még nem működik, így közölték, hogy akkor egy százassal több lesz a munkadíj. Már fent volt a cuccaink háromnegyed része, amikor megjelent egy ember, aki közölte, hogy nem folytathatják a munkások a felhordást, mivel még nincs kifizetve teljesen a lakás. Nagyszerű, erről senki sem szólt, azt gondoltuk, hogy a cég mindent elrendezett és ezzel nekünk nem kell foglalkozni. Peti egyből telefonált a céges ügyintézőnek, hogy nagyon gyorsan csináljon valamit, mert a lépcsőház előtt hevernek a dolgaink, és nem engedik felvitetni őket, ráadásul még a kulcsunkat is el akarják venni. Na ebből nem engedtünk, szerencsére odaért a HR-es kolléga és megbeszélte a lakópark embereivel, hogy ki lesz fizetve a maradék 10%, ne hátráltassanak bennünket. Nagy nehezen felkerült minden a lakásba, hamarosan a villany és légkondi szerelők is megérkeztek és beindulhatott a munka. A ventilátorokkal és a vízmelegítővel viszonylag gyorsan végeztek, a légkondikkal csak este 7 után készültek el. Mivel az ágy még nem volt összerakva és már nagyon fáradtak voltunk, ezt az éjszakát a hotelban töltöttük. Következő nap folytattuk a beköltözést, de erről majd legközelebb.
2008. október 5., vasárnap
Vásárlási láz
Az utóbbi időben elkapott bennünket a vásárlási láz, de nem áruházakban, hanem a virtuális térben tört ránk az ellenállhatatlan vágy, hogy pénzt költsünk.
Kiderült, hogy Indiában nagyon jól működik a netről való vásárlás, így viszonylag gyorsan, jó minőségben és korrekt áron juthatunk hozzá a kiválasztott termékhez.
Legutóbb egy számvitellel kapcsolatos könyvet néztem ki magamnak, léteznek különböző online könyváruházak, de épp egyiknél sem volt raktáron ez a könyv. Gondoltam megkeresem a kiadót és utána járok, hogy tudok-e tőlük rendelni. Nekik nincs netes könyvesboltjuk, de nagyon készségesen visszaírtak, hogy küldjek egy "demand draft"-ot és már küldik is a könyvet postaköltség mentesen.
Ki kellett nyomoznom mi az a demand draft. Irány a bank, megkérdezzük az ügyintézőnket, hogy mit is kell csinálni. Kiderült, hogy igazából ez egy csekk, ellenben nem én, hanem a bank állítja ki, így azonnali a garancia, igazolja a bank, hogy van rá fedezet. Ki is töltötte az ügyintéző, néhány aláírás és már a kezemben is volt az igazolás, amit el kellett küldenem a kiadónak. Egy kísérő levél társaságában fel is adtam még aznap (vagyis megkértünk egy céges embert, hogy postázza). Mindez pénteken történt, hétfőn akartam küldeni egy emailt az illetőnek, hogy tudjon róla, küldöm a pénzt. Elment az email, de nem volt rá szükség, mivel pár óra múlva ott volt a könyv, még szombaton feladhatták és hétfőn már a kezemben tarthattam. Le voltam nyűgözve, ez Magyarországon biztosan nem ment volna ilyen gyorsan, igaz itt a szombat is munkanap, de akkor is nagyon gyorsak voltak. Az sem utolsó szempont, hogy nem számoltak fel a postaköltséget!
Ezen felbuzdulva az indiai eBay-re is sikeresen beregisztráltam, konkréten videókamera vásárlás céljából. Kinéztem egy jó kis Sony márkájú kamerát, de nem vettem meg egyből, meg akartam nézni élőben mielőtt megrendelem. Szerencsére Surat-ban volt alkalmam a kezembe venni és megtanulmányozni. A neten kedvezőbb áron kínálták, természetesen garanciával, ezért nem gondolkodtam tovább, megrendeltem.
Netbankos utalással fizettem ki az árut, az a jó az egész rendszerben, hogy csak akkor kapja meg az eladó a pénzét, ha én visszaigazolom, hogy megkaptam a terméket és minden rendben van vele. Pár napon belül meg is érkezett a gép, nagyon biztonságosan becsomagolva, "bevarrva" és kifogástalan állapotban.
Kipróbáltam, minden rendben volt, ezek után örömmel jeleztem vissza az eladónak.
Rendeltem hozzá még egy memóriakártyát is, ami még nem érkezett meg, de tájékoztattak róla, hogy szombaton elindították. Peti is rendelt magának egy fényképezőgépet és még egy-két kiegészítőt hozzá, ezek persze már rég fent voltak a beszerzésre váró cikkek listáján, nem hirtelen felindulásból történt vásárlások voltak, csak épp most jött el az idejük.
Mindenesetre veszélyes a dolog, ezzel határtalan lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk, aminek csak a pénztárcánk és az akaraterőnk szab határt.
Kiderült, hogy Indiában nagyon jól működik a netről való vásárlás, így viszonylag gyorsan, jó minőségben és korrekt áron juthatunk hozzá a kiválasztott termékhez.
Legutóbb egy számvitellel kapcsolatos könyvet néztem ki magamnak, léteznek különböző online könyváruházak, de épp egyiknél sem volt raktáron ez a könyv. Gondoltam megkeresem a kiadót és utána járok, hogy tudok-e tőlük rendelni. Nekik nincs netes könyvesboltjuk, de nagyon készségesen visszaírtak, hogy küldjek egy "demand draft"-ot és már küldik is a könyvet postaköltség mentesen.
Ki kellett nyomoznom mi az a demand draft. Irány a bank, megkérdezzük az ügyintézőnket, hogy mit is kell csinálni. Kiderült, hogy igazából ez egy csekk, ellenben nem én, hanem a bank állítja ki, így azonnali a garancia, igazolja a bank, hogy van rá fedezet. Ki is töltötte az ügyintéző, néhány aláírás és már a kezemben is volt az igazolás, amit el kellett küldenem a kiadónak. Egy kísérő levél társaságában fel is adtam még aznap (vagyis megkértünk egy céges embert, hogy postázza). Mindez pénteken történt, hétfőn akartam küldeni egy emailt az illetőnek, hogy tudjon róla, küldöm a pénzt. Elment az email, de nem volt rá szükség, mivel pár óra múlva ott volt a könyv, még szombaton feladhatták és hétfőn már a kezemben tarthattam. Le voltam nyűgözve, ez Magyarországon biztosan nem ment volna ilyen gyorsan, igaz itt a szombat is munkanap, de akkor is nagyon gyorsak voltak. Az sem utolsó szempont, hogy nem számoltak fel a postaköltséget!
Ezen felbuzdulva az indiai eBay-re is sikeresen beregisztráltam, konkréten videókamera vásárlás céljából. Kinéztem egy jó kis Sony márkájú kamerát, de nem vettem meg egyből, meg akartam nézni élőben mielőtt megrendelem. Szerencsére Surat-ban volt alkalmam a kezembe venni és megtanulmányozni. A neten kedvezőbb áron kínálták, természetesen garanciával, ezért nem gondolkodtam tovább, megrendeltem.
Netbankos utalással fizettem ki az árut, az a jó az egész rendszerben, hogy csak akkor kapja meg az eladó a pénzét, ha én visszaigazolom, hogy megkaptam a terméket és minden rendben van vele. Pár napon belül meg is érkezett a gép, nagyon biztonságosan becsomagolva, "bevarrva" és kifogástalan állapotban.
Kipróbáltam, minden rendben volt, ezek után örömmel jeleztem vissza az eladónak.
Rendeltem hozzá még egy memóriakártyát is, ami még nem érkezett meg, de tájékoztattak róla, hogy szombaton elindították. Peti is rendelt magának egy fényképezőgépet és még egy-két kiegészítőt hozzá, ezek persze már rég fent voltak a beszerzésre váró cikkek listáján, nem hirtelen felindulásból történt vásárlások voltak, csak épp most jött el az idejük.
Mindenesetre veszélyes a dolog, ezzel határtalan lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk, aminek csak a pénztárcánk és az akaraterőnk szab határt.
2008. szeptember 30., kedd
Északi bevásárlóparadicsom
Hétvégén ismét bevásárló körútra indultunk, ezúttal nem Bombaynak vettük az irányt és nem élelmiszert készültünk vásárolni.
Az úticélunk a Vapitól kicsit több mint 100 km-re északon fekvő Surat volt. Több okból is örültem az utazásnak, egyrészt két és fél órával kevesebbet kellett autókázással tölteni, másrészt pedig újabb bútorokat indultunk beszerezni.
Szombaton mentünk, ami itt munkanap, így a forgalom nem volt kicsi, de még mindig gyérebb volt, mint Bombay irányába. Az autópálya minősége is jobb volt, mint dél felé, úgy tűnik, sokat számít, hogy mekkora az átmenő teherautó forgalom. Surat előtt le kellett térnünk az autópályáról, ez az út kísértetiesen elkezdett hasonlítani a régi ötös útra, leginkább a mi sávunkban szembejövő kocsik emlékeztettek rá.
Az utazást a Peti által vásárolt navigációs rendszer segítségével bonyolítottuk le, igaz időnként le akart téríteni bennünket az útról, kedvesen mondta, hogy "take a legal U turn", de mi nem hagytuk magunkat, csak azért is arra mentünk, amerre Peti emlékei szerint célszerűbb.
A város kellemes meglepetés volt, mindig jó megérkezni egy olyan helyre, ami tisztább és tágasabb, mint amihez hozzászoktunk. Vapi egy ipari kisváros, mondhatni egy porfészek az autópálya mellett, Surat pedig a gyémánt csiszolás központja Indiában. Mondjuk, ha nem tudja az ember ezt a háttér információt, akkor nem jutna ilyesmi eszébe, de ennek köszönhetően elég gyorsan fejlődik és jó benyomást kelt a hely. Több nagyobb szabású építkezést láttunk, az utak szélesek, jó állapotúak és még egy méretesebb bevásárlóközpont is található itt.
Elsőként egy elektronikai üzletet látogattunk meg, ahhoz képest, hogy nem terveztünk venni semmi különöset, elég sok pénzt sikerült ott hagyni. Utána következett egy nagyobb bútorüzlet, ugyanaz a lánc, ahonnan Bombayban megrendeltük az ülőgarnitúrát és a szekrényt. Most is kiválasztottunk néhány elemet, utolsó darabok voltak, így gyorsan lecsaptunk rájuk, közben az is kiderült, hogy pont aznap indították Vapiba innen a korábbi megrendelésünket. Ha egy kicsit hamarabb megyünk, talán az aznapit is hozzá tudták volna csapni. Sebaj, a lényeg, hogy sikerült találnunk szép bútorokat, amit remélhetőleg hamarosan használatba is vehetünk.
Az áruház másik szintjén is körbenéztünk, konyhai kellékek, lámpák, dísztárgyak, textiláruk közül válogattunk és találtunk is néhányat, amire szükségünk volt.
Egy gyors ebéd után a Pizza Hutban, elindultunk a korábban említett bevásárló központba. Nagyon tetszett a környezet, végre tisztaság vett körül, minden csillogott-villogott, az üzletek pedig hívogatóan tárultak elénk. Jó lett volna többet nézelődni, de mi célirányosan a legfelső emeleten levő bútoráruházba mentünk, ahol most nem találtunk semmi említésre méltót. Konkrétan kinyitható vendégágyat kerestünk, de itt inkább a franciaágy dívik. Megnéztünk még egy bútorboltot, majd a legalsó szinten vettünk nekem egy napszemüveget, végül pedig még egy kávét is elfogyasztottunk visszaút előtt, ami sikeresen elnyerte az év legrosszabb kávéja címet.
A hazaút fél órával hosszabbra sikerült, kifogtuk a délutáni csúcsot, ránk is esteledett, így nem volt egyszerű a kátyúk kerülgetése. A lényeg, hogy épségben hazaértünk, kicsit elfáradtunk, de eredményesen telt el a nap. Megbeszéltük, hogy máskor is megyünk Suratba, ha még húst is lehetne kapni, akkor ezentúl csak oda járnánk vásárolni.
Az úticélunk a Vapitól kicsit több mint 100 km-re északon fekvő Surat volt. Több okból is örültem az utazásnak, egyrészt két és fél órával kevesebbet kellett autókázással tölteni, másrészt pedig újabb bútorokat indultunk beszerezni.
Szombaton mentünk, ami itt munkanap, így a forgalom nem volt kicsi, de még mindig gyérebb volt, mint Bombay irányába. Az autópálya minősége is jobb volt, mint dél felé, úgy tűnik, sokat számít, hogy mekkora az átmenő teherautó forgalom. Surat előtt le kellett térnünk az autópályáról, ez az út kísértetiesen elkezdett hasonlítani a régi ötös útra, leginkább a mi sávunkban szembejövő kocsik emlékeztettek rá.
Az utazást a Peti által vásárolt navigációs rendszer segítségével bonyolítottuk le, igaz időnként le akart téríteni bennünket az útról, kedvesen mondta, hogy "take a legal U turn", de mi nem hagytuk magunkat, csak azért is arra mentünk, amerre Peti emlékei szerint célszerűbb.
A város kellemes meglepetés volt, mindig jó megérkezni egy olyan helyre, ami tisztább és tágasabb, mint amihez hozzászoktunk. Vapi egy ipari kisváros, mondhatni egy porfészek az autópálya mellett, Surat pedig a gyémánt csiszolás központja Indiában. Mondjuk, ha nem tudja az ember ezt a háttér információt, akkor nem jutna ilyesmi eszébe, de ennek köszönhetően elég gyorsan fejlődik és jó benyomást kelt a hely. Több nagyobb szabású építkezést láttunk, az utak szélesek, jó állapotúak és még egy méretesebb bevásárlóközpont is található itt.
Elsőként egy elektronikai üzletet látogattunk meg, ahhoz képest, hogy nem terveztünk venni semmi különöset, elég sok pénzt sikerült ott hagyni. Utána következett egy nagyobb bútorüzlet, ugyanaz a lánc, ahonnan Bombayban megrendeltük az ülőgarnitúrát és a szekrényt. Most is kiválasztottunk néhány elemet, utolsó darabok voltak, így gyorsan lecsaptunk rájuk, közben az is kiderült, hogy pont aznap indították Vapiba innen a korábbi megrendelésünket. Ha egy kicsit hamarabb megyünk, talán az aznapit is hozzá tudták volna csapni. Sebaj, a lényeg, hogy sikerült találnunk szép bútorokat, amit remélhetőleg hamarosan használatba is vehetünk.
Az áruház másik szintjén is körbenéztünk, konyhai kellékek, lámpák, dísztárgyak, textiláruk közül válogattunk és találtunk is néhányat, amire szükségünk volt.
Egy gyors ebéd után a Pizza Hutban, elindultunk a korábban említett bevásárló központba. Nagyon tetszett a környezet, végre tisztaság vett körül, minden csillogott-villogott, az üzletek pedig hívogatóan tárultak elénk. Jó lett volna többet nézelődni, de mi célirányosan a legfelső emeleten levő bútoráruházba mentünk, ahol most nem találtunk semmi említésre méltót. Konkrétan kinyitható vendégágyat kerestünk, de itt inkább a franciaágy dívik. Megnéztünk még egy bútorboltot, majd a legalsó szinten vettünk nekem egy napszemüveget, végül pedig még egy kávét is elfogyasztottunk visszaút előtt, ami sikeresen elnyerte az év legrosszabb kávéja címet.
A hazaút fél órával hosszabbra sikerült, kifogtuk a délutáni csúcsot, ránk is esteledett, így nem volt egyszerű a kátyúk kerülgetése. A lényeg, hogy épségben hazaértünk, kicsit elfáradtunk, de eredményesen telt el a nap. Megbeszéltük, hogy máskor is megyünk Suratba, ha még húst is lehetne kapni, akkor ezentúl csak oda járnánk vásárolni.
2008. szeptember 24., szerda
2008. szeptember 21., vasárnap
Magyar birka
Minap a helyi hotel éttermében ebédeltünk, (ahol Peti születésnapját is ünnepeltük) és meglepetésemre nagyon ízletes ételeket tálaltak fel. A legkülönlegesebb azonban egy "Hungarian Mutton" nevezetű étel, alias Magyar Birka volt. Először nem akartam megkóstolni, mondván ki tudja honnan származik, őszintén szólva még egyetlen birkát sem láttam Indiában. Végül mégis csak szedtem belőle és nagy finom volt, nem jutott róla eszembe, hogy magyar ételt eszem, de az biztos, hogy eltért a fűszerezése az ittenitől.
Már máskor is tapasztaltuk, hogy a "Hungarian" előtagot biggyesztik az étel neve elé, ha nem indiai, valamiért nagyon megtetszett nekik, de szerintem fogalmuk sincs a magyar ízvilágról. Egyébként tudják, hogy magyarok vagyunk, ki tudja még az is lehet, hogy a mi tiszteletünkre adnak ilyen nevet a specialitásoknak, talán kedveskedni akarnak a hazájuktól messzi földre elszakadt idegeneknek, azaz nekünk.
Talán így van, talán nem, mindenesetre kedvet csináltak hozzá, hogy máskor is ellátogassunk az étterembe. Az sem utolsó szempont, hogy 1000 forintnak megfelelő rúpiáért degeszre ehetjük magunkat, na meg persze a Pizza Huton kívül ez az egyetlen hely, ahol húst tudunk fogyasztani. Reméljük megtartják a jó szokásukat.
Már máskor is tapasztaltuk, hogy a "Hungarian" előtagot biggyesztik az étel neve elé, ha nem indiai, valamiért nagyon megtetszett nekik, de szerintem fogalmuk sincs a magyar ízvilágról. Egyébként tudják, hogy magyarok vagyunk, ki tudja még az is lehet, hogy a mi tiszteletünkre adnak ilyen nevet a specialitásoknak, talán kedveskedni akarnak a hazájuktól messzi földre elszakadt idegeneknek, azaz nekünk.
Talán így van, talán nem, mindenesetre kedvet csináltak hozzá, hogy máskor is ellátogassunk az étterembe. Az sem utolsó szempont, hogy 1000 forintnak megfelelő rúpiáért degeszre ehetjük magunkat, na meg persze a Pizza Huton kívül ez az egyetlen hely, ahol húst tudunk fogyasztani. Reméljük megtartják a jó szokásukat.
2008. szeptember 15., hétfő
Hétvége a hegyekben II.
Vasárnap reggel 9 körül ébredtünk, lementünk reggelizni, ahol a csoport nagy része már nekilátott az evésnek. Vannak jó indiai kaják, de amiket reggelire címén esznek, mit is mondjak, az eléggé messze áll a mi ízlésvilágunktól. Valami omletthez hasonló dolgot választottunk, még ezt tűnt a legszimpatikusabbnak, de természetesen semmi köze nem volt a tojáshoz, hisz az már nem mindenkinél fér bele a vegetáriánus étrendbe, meg sajtos szendvicset, azt legalább ismerjük. A többi szószos, csípős kaját kihagytuk, valahogy korán reggel nem vágyik az ember gyomra ilyen megrázkódtatásokra. Néha elgondolkozom, hogy vajon az indiaiaknak miből van a gyomruk?! A kávé az kifejezetten finom volt, még jó, hisz saját magunk raktuk össze az előkészített hozzávalókból.
Kicsivel később néhányan lesétáltak a tóhoz és vízibiciklire vagy csónakba pattantak. Mi csak a parton sétálgattunk, majd készítettünk néhány képet a tájról. Közben megérkezett a csoport másik fele és elindulhattunk megnézni a helyi látványosságokat. Nem kellett messzire menni, kevesebb mint negyed órás út után kiszálltunk a buszból, ahonnan gyalog indultunk neki az emelkedőnek. A hegytetőn pedig libegőbe ültünk, ami átvitt a szemközt lévő csúcsra, de nem szállhattunk ki, vissza is hozott egyből. Miután megcsodáltuk a kilátást egy kicsit még feljebb kellett mászni, ahol meglepetésünkre egy nagy tisztás fogadott mindenféle kikapcsolódási lehetőségekkel. Természetesen árultak enni és innivalót, lehetett krikettezni, kismotorozni, de ami bennünket a legjobban izgatott, azok a tevék és lovak voltak.
Rögtön meg is irányoztuk az első tevét, amint felértünk, úgyis már régóta szerepelt a tervek között egy tevegelés.
Vicces volt, ahogy dülöngélt egyik oldalról a másikra, kapaszkodni kellett, pláne amikor felállt és leült. Zsuzsával ketten vállaltuk be a tevegelést, a fiúk inkább maradtak a földön. Addigra mire leszálltunk többen is körénk gyűltek a tevéikkel és lovaikkal, el is csábultunk egy lovaglás erejéig. Emlékeim szerint ez volt az első igazi lovaglásom, egy rövid időre még galoppozni is sikerült, nagyon tetszett, azt hiszem máskor is ki fogom próbálni, ha lesz rá alkalom.
Ezek után visszamentünk a hotelba és elfogyasztottuk az ebédünket, majd kijelentkeztünk a szobából. A tervek szerint fél háromkor indultunk volna, de ez sem jött össze, sikerült ismét összeszedni némi csúszást. Elindultunk lefelé a hegyről, majd hamarosan meg kellett állnunk, mert valami akadály volt előttünk, mint kiderült nem sokkal korábban egy busz fának ütközött és felborult az úton. Kellemesen csalódtam a kollegákban, egyből a bajba jutottak segítségére siettek, adtak egy karton vizet, majd gyorsan kiürítették a buszt kísérő céges autót és felajánlották, hogy a sofőr leszállít néhány sérültet. Szükség is volt rá, hisz a mentő csak későn tudott volna odaérni és elég sok volt a sebesült. Mint utólag kiderült, sajnos hárman meg is haltak a balesetben, nem csoda, nagyon csúnyán nézett ki a busz eleje.
Meglepő módon nem kellett több órát dekkolnunk mire elindulhattunk, fél óra alatt elszállították a sérülteket, és járhatóvá tették az utat. Persze voltak türelmetlen indiaiak, akik mit sem törődve mások bajával egyszerűen előre pofátlankodtak és átverekedték magukat a torlaszon. Mi ezen mélységesen megdöbbentünk, hogy némely emberek mennyire érzéketlenek.
Még egy program be volt tervezve, egy útba eső vízesést szerettük volna megnézni. A baleset után úgy volt, hogy kihagyjuk, aztán mégis úgy döntöttek, hogy megnézzük. A vízeséshez egy egysávos út vezetett, gondolom, ezzel próbálták izgalmassá tenni az utat, mintha enélkül nem lenne az. Odafelé csak egy kocsi vezetőjével kellett vitatkozni a sofőrnek, hogy tolasson, mert nem férünk el, visszafelé pedig már egy busz is jött szembe. Na, ebből is egy közel fél órás álldogálás lett mire kitalálták, hogyan is férjenek el egymás mellett. A táj mindenesetre megérte a fáradalmakat, volt egy nagyobb vöröses színű vízesés és egy kisebb fehér, ami nekünk azért jobban tetszett. Nem sokáig nézhettük, mivel jött egy jó nagy zuhé, szerencsére addigra felkászálódtunk a buszra, és viszonylag szárazon megúsztuk.
A buszkikerülési akció után a sofőr elég rendesen rákapcsolt, már kb. két órás csúszásban voltunk a tervezetthez képest és hamarosan sötétedett is. Na, ekkor jött el az a pillanat, amikor elkezdtem bánni, hogy buszra ültem, pont a sofőr háta mögött, az első sorban volt alkalmam utazni. Sajnos láttam minden egyes manővert és egyre inkább borsódzott a hátam, azon gondolkodtam, hogy buszvezetőnk vajon ismeri-e a matematikát és tisztában van-e azzal, hogy 60-70 km-en olyan sokat nem tud nyerni időben, ha 10-20 km/h-val többel megy, mint amennyivel biztonságos. Aztán bele kellett nyugodnom, hogy nem tudok mit tenni, csak reménykedhetek, hogy az őrangyalaink most is velünk vannak.
Hihetetlenül boldog voltam, amikor megérkeztünk Vapiba, bár már a város szélén megcsapott bennünket a gyárak bűze, de azért örültünk, hogy épségben megérkeztünk. Tartalmas kirándulás volt, mégis a jövőben inkább megpróbálom kerülni a buszos programokat.
Kicsivel később néhányan lesétáltak a tóhoz és vízibiciklire vagy csónakba pattantak. Mi csak a parton sétálgattunk, majd készítettünk néhány képet a tájról. Közben megérkezett a csoport másik fele és elindulhattunk megnézni a helyi látványosságokat. Nem kellett messzire menni, kevesebb mint negyed órás út után kiszálltunk a buszból, ahonnan gyalog indultunk neki az emelkedőnek. A hegytetőn pedig libegőbe ültünk, ami átvitt a szemközt lévő csúcsra, de nem szállhattunk ki, vissza is hozott egyből. Miután megcsodáltuk a kilátást egy kicsit még feljebb kellett mászni, ahol meglepetésünkre egy nagy tisztás fogadott mindenféle kikapcsolódási lehetőségekkel. Természetesen árultak enni és innivalót, lehetett krikettezni, kismotorozni, de ami bennünket a legjobban izgatott, azok a tevék és lovak voltak.
Rögtön meg is irányoztuk az első tevét, amint felértünk, úgyis már régóta szerepelt a tervek között egy tevegelés.
Vicces volt, ahogy dülöngélt egyik oldalról a másikra, kapaszkodni kellett, pláne amikor felállt és leült. Zsuzsával ketten vállaltuk be a tevegelést, a fiúk inkább maradtak a földön. Addigra mire leszálltunk többen is körénk gyűltek a tevéikkel és lovaikkal, el is csábultunk egy lovaglás erejéig. Emlékeim szerint ez volt az első igazi lovaglásom, egy rövid időre még galoppozni is sikerült, nagyon tetszett, azt hiszem máskor is ki fogom próbálni, ha lesz rá alkalom.
Ezek után visszamentünk a hotelba és elfogyasztottuk az ebédünket, majd kijelentkeztünk a szobából. A tervek szerint fél háromkor indultunk volna, de ez sem jött össze, sikerült ismét összeszedni némi csúszást. Elindultunk lefelé a hegyről, majd hamarosan meg kellett állnunk, mert valami akadály volt előttünk, mint kiderült nem sokkal korábban egy busz fának ütközött és felborult az úton. Kellemesen csalódtam a kollegákban, egyből a bajba jutottak segítségére siettek, adtak egy karton vizet, majd gyorsan kiürítették a buszt kísérő céges autót és felajánlották, hogy a sofőr leszállít néhány sérültet. Szükség is volt rá, hisz a mentő csak későn tudott volna odaérni és elég sok volt a sebesült. Mint utólag kiderült, sajnos hárman meg is haltak a balesetben, nem csoda, nagyon csúnyán nézett ki a busz eleje.
Meglepő módon nem kellett több órát dekkolnunk mire elindulhattunk, fél óra alatt elszállították a sérülteket, és járhatóvá tették az utat. Persze voltak türelmetlen indiaiak, akik mit sem törődve mások bajával egyszerűen előre pofátlankodtak és átverekedték magukat a torlaszon. Mi ezen mélységesen megdöbbentünk, hogy némely emberek mennyire érzéketlenek.
Még egy program be volt tervezve, egy útba eső vízesést szerettük volna megnézni. A baleset után úgy volt, hogy kihagyjuk, aztán mégis úgy döntöttek, hogy megnézzük. A vízeséshez egy egysávos út vezetett, gondolom, ezzel próbálták izgalmassá tenni az utat, mintha enélkül nem lenne az. Odafelé csak egy kocsi vezetőjével kellett vitatkozni a sofőrnek, hogy tolasson, mert nem férünk el, visszafelé pedig már egy busz is jött szembe. Na, ebből is egy közel fél órás álldogálás lett mire kitalálták, hogyan is férjenek el egymás mellett. A táj mindenesetre megérte a fáradalmakat, volt egy nagyobb vöröses színű vízesés és egy kisebb fehér, ami nekünk azért jobban tetszett. Nem sokáig nézhettük, mivel jött egy jó nagy zuhé, szerencsére addigra felkászálódtunk a buszra, és viszonylag szárazon megúsztuk.
A buszkikerülési akció után a sofőr elég rendesen rákapcsolt, már kb. két órás csúszásban voltunk a tervezetthez képest és hamarosan sötétedett is. Na, ekkor jött el az a pillanat, amikor elkezdtem bánni, hogy buszra ültem, pont a sofőr háta mögött, az első sorban volt alkalmam utazni. Sajnos láttam minden egyes manővert és egyre inkább borsódzott a hátam, azon gondolkodtam, hogy buszvezetőnk vajon ismeri-e a matematikát és tisztában van-e azzal, hogy 60-70 km-en olyan sokat nem tud nyerni időben, ha 10-20 km/h-val többel megy, mint amennyivel biztonságos. Aztán bele kellett nyugodnom, hogy nem tudok mit tenni, csak reménykedhetek, hogy az őrangyalaink most is velünk vannak.
Hihetetlenül boldog voltam, amikor megérkeztünk Vapiba, bár már a város szélén megcsapott bennünket a gyárak bűze, de azért örültünk, hogy épségben megérkeztünk. Tartalmas kirándulás volt, mégis a jövőben inkább megpróbálom kerülni a buszos programokat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)