Lakásavató

November 20-án megtörtént a lakás felavatása. Egy szent napokat feltüntető naptárból kinézték nekünk, hogy melyik nap alkalmas ilyesmire, behívták a céghez a szent embert, aki a kasztja szerint végezhet ilyen szertartásokat, ő pedig megmondta, hogy ezen a napon milyen időpont a legmegfelelőbb a pujára.

A nagy nap előtt fényesre vikszoltuk a lakást, a nappaliban elrendeztük a bútorokat, hogy legyen elég hely a szertartáshoz, majd minden húsárut levittünk a lakásból, a puja idejére ezektől meg kellett válnunk. Még jó, hogy van hűtőládánk.
Eredetileg 3 órás lakásavatóra gondolt a szent ember, amibe beleegyeztünk, aztán egyre inkább érlelődött a gondolat, hogy talán az egy kicsit hosszú lenne. Nagy nehezen sikerült utolérni emberünket és megbeszélni vele, hogy nekünk elég lesz a rövid istentisztelet is. Elvileg 45 perces lett volna, de így is több mint egy órán át tartott. Kicsit kellemetlen volt, hogy a vendégek hamarabb megérkeztek, mint aki tartotta a lakásavatót. Jó fél órás késéssel neki is kezdett a műveleteknek.

Legalább negyed óra volt mire kipakolt mindent, ami az oltárhoz kellett, mellé kellett ülnünk Petivel két kis szőnyegre, majd elkezdte a mondókáját. Közben égett a füstölő, a kollégák is elcsendesedtek, bár a háttérben hangtalanul ment a krikett meccs. Kaptunk pöttyöt a homlokunkra, egy szent fonalat a kezünkre és némi szentelt vizet is magunkhoz vettünk. Időnként lehetett érteni, hogy miről beszél, ki lehetett venni szavakat a mondókájából, mondta a nevünket, a lakás helyét és kérte az isteneket, hogy költözzenek be a lakásba. Lakshminak, a négykarú hindu istennőnek állítottunk oltárt, mivel ő hozza mindazt a jót, ami egy család számára fontos lehet, bőséges áldást, szerencsét és pénzt hoz a házhoz. Vannak olyan lakások, ahol az ő lábnyomát teszik az ajtó elé, hogy befelé hozza a szerencsét és a pénzt. Persze Ganésához, az elefántfejű istenhez is imádkoztunk, aki az akadályok elhárításáért felel, és akit némi édességgel bármikor rá lehet venni, hogy segítsen. Időnként próbálkoztunk vele, ha már nagyon nem akartak összejönni a dolgok és bevált.

Jó néhány mantrával később, amikor már alig éreztük a lábunkat, de hősiesen tűrtünk, felállhattunk és egy égő mécsessel Lakshmi képe előtt tisztelegtünk. A többiek is követték példánkat és tiszteletüket tették az istennő előtt. A puja elején még viccelődtek a kollégák, de a komoly részeknél áhítattal követték az eseményeket. A szertartás végén a szent ember egy grízes tésztához hasonló, de tészta nélküli ételt osztogatott, majd a vendégek némi adománnyal köszönték meg, hogy részt vehettek az istentiszteleten. Mi pedig tortával és aprósüteményekkel készültünk a lakásavatás alkalmából. A tortát a HR-es kollégának címeztük, mivel ő segített a legtöbbet abban, hogy a lakás elkészülhessen. Búcsúzóul még kaptunk néhány tippet a szent embertől, hogy hova tegyünk virágot és azt is megtudtuk, hogy szerencsére nagyon jó a fekvése a lakásnak, főleg a hálószobának. Biztosan ennek is köszönhető, hogy olyan jókat alszunk mostanában.

Érdekes élmény volt egy igazi, indiai puján részt venni, azt hiszem nagyon sokáig emlékezni fogunk még erre az eseményre. Egy kicsit ezzel is közelebb kerültünk a világukhoz és ahhoz, hogy jobban megértsük őket, na meg persze ők is jobban elfogadjanak bennünket.

Az szertartásról és a lakásról készült képeket itt nézhetitek meg.

November

Most vettem csak észre, hogy már majdnem egy hónapja nem írtam a blogba. Többek között ez annak volt köszönhető, hogy szerencsére gyorsan telnek a napok és fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladtak a hetek.

Azóta szépítgettük a lakást, erről Peti írt itt és itt, volt még egy utunk Suratba, ahol beszereztünk egy vendégágyat és egy könyves szekrényt, végre megtartottuk a lakásavatót és már vendégeink is voltak.

Az aktuális témára váltva, a tegnapi események mindenkit felzaklattak, azért ez már kezd kicsit sok lenni. Idén ez már a 7. terrortámadás, csak a korábbiaknak nem volt akkora visszhangja és annyi áldozata sem. Bár már bőven 300 halálos áldozat felett járunk, ha összeszámoljuk hányan vesztették életüket az idei támadásokban.
Vajon meddig lehet ezt még fokozni? Mi értelme van az ártatlanok legyilkolásának? Miért nem képesek tenni valamit a terrorizmus ellen? Jó lenne ha valaki válaszolna ezekre a kérdésekre, de az még jobb lenne, ha eljutnánk arra a szintre, ahol nincs erőszak, kegyetlenség és agresszivitás. Sajnos naiv dolog ilyesmiben reménykedni, látva Indiát, a sok egyszerű embert, akiknek könnyen be lehet magyarázni bármit és rávenni őket, hogy vakon kövessék a parancsokat. Mindig lesznek rosszindulatú emberek és mindig találni fognak bábukat, akiket az orruknál fogva vezethetnek és rávehetnek mindenféle őrültségekre.
Egy ekkora országban, ahol egymilliárdan élnek nem biztos, hogy olyan jó dolog a demokrácia, Kínához hasonlóan kellene vezetni az országot, más módszerekkel képtelenség ennyi embert kordában tartani. Ki tudja mi segítene megoldani a terrorizmus kérdését, egy biztos, lassan ideje lenne komolyabban foglalkozni a problémával. A mostani események remélhetőleg felrázzák egy kicsit a politikusokat és végre megpróbálnak tenni valamit, hogy elkerüljék a jövőben az ilyen eseteket. Na, de erről ennyit, nem szeretnék többet politizálni, legyen ez a nagyok dolga, mi csak kis halak vagyunk az óceánban, akik próbálnak túlélni.

A kedves ismerősök és rokonok megnyugtatása végett, egyébként nem látom annyira tragikusnak a helyzetet. Szerencsére elég távol vagyunk Bombaytól, ebben az ipari kisvárosban pedig biztos, hogy nem fog robbantani senki, itt nincs semmi, ami érdekelheti a terroristákat. Bombay is vissza fog rázódni a hétköznapokba és remélhetőleg nem lesz újabb támadás. Sok mit nem lehet tenni, kerülni kell a zsúfolt helyeket és bízni a szerencsénkben, hogy az őrangyalunk velünk van és még nem jött el a mi időnk.

Egyszer már átéltem hasonlót, ott voltam Londonban, amikor volt a július 7.-i terrortámadás. Akkor egy kicsit közelebb voltam a "tűzhöz" és sokkal jobban fel is zaklattak az események. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy mennyire nyugodtan fogadták a híreket az angolok, ők már belenyugodtak, hogy egy világvárosban élnek, ahol ilyesmi bármikor megtörténhet. Hát, én nem szeretném ezt megszokni, de állandó félelemben sem élhetünk, az emberrel bárhol és bármikor történhet valami, nem kell ahhoz a világ másik felére elmenni. Az én módszerem az, hogy ha veszélyes helyzetbe kerülök vagy mondjuk csak repülőre ülök, akkor arra gondolok, nekem még dolgom van a világban, nem halhatok meg, nem tehetem ezt meg a szeretteimmel. A sors útjai kifürkészhetetlenek, éppen ezért mindig bízni kell abban, hogy van valaki fönt, aki vigyáz ránk és nem hagyja, hogy bajunk essen.

Ígérem legközelebb vidámabb írással jelentkezem.

Még valami

A helyiek szerint a költözködésünk azért ütközött ennyi akadályba, először is, mert rossz napot választottunk az átköltözésre, másodszor pedig, mert nem tartottunk lakásavatót mielőtt itt aludtunk.

Mint megtudtuk a szombat a legrosszabb nap a költözésre, de mikor máskor tettük volna, ha egyszer az a szabadnapunk. Még szerencse, hogy nem aludtunk itt egyből, némiképp javított a helyzeten, hogy vasárnap volt az első itt töltött éjszaka. A holdállásról és a csillagokról ne is beszéljünk, ki tudja azok milyen hatással voltak minderre.

Na és a lakásavató, nálunk ugye az a szokás, hogy beköltözés után avatjuk fel a lakást, Indiában addig nem lehet a lakásba beköltözni, amíg nem lett felszentelve és nem mondtak el néhány imát érte. Ilyenkor virágokkal díszítik fel a bejáratot és szőnyegeket terítenek le, amin ülve mondják el az imákat. Épp tegnap szentelték fel az egyik szomszéd lakást, így volt alkalmam végighallgatni a szertartást.
Mindenképp be kell pótolnunk a felavatást, nem vállalhatjuk a kockázatát annak, hogy bármiféle rontás és baj érjen bennünket emiatt. Hamarosan keríteni fogunk rá alkalmat.

Még egy jó hír. Ma csodával határos módon reggel háromnegyed kilenckor megjelent a mosógépszerelő és negyed óra múlva már működött is a gép. Valami elektromos panelt kellett kicserélni benne. Azóta már a harmadik adag ruhát mosom, ennyire még sohasem örültem annak, hogy moshatok.

Beköltözés II.

Vasárnap reggel a hotelban ébredtünk, szerencsére jól aludtunk, a bőséges reggelinek is örültünk, mivel a költözködés egy kicsit megnehezítette a konyha használatát. Reggeli után átmentünk a régi lakásba, az összes ruhánk és személyes holmink még itt volt. A rutinnak köszönhetően, elég gyorsan ment a pakolás, néhány óra alatt mindent összeraktunk.
Két fordulóval tudtuk csak átvinni a cuccokat, az első forduló után Peti elvitte végre a kocsit szerelőhöz és befoltozták a lyukakat. Szerencse, hogy eddig is bírta. Még egyszer körbejártunk a lakásban, minden zugot megnéztünk, hogy nem maradt-e ott valami, de rendben találtunk mindent, amit vinni akartunk, azt elcsomagoltuk. Legfőképp üres üvegeket hagytunk ott, azokkal nem tudtunk mit kezdeni, a helyiek biztosan tudni fogják, hogy hova lehet az ilyesmit elpasszolni.

Az új lakásban nekiestem a pakolásnak, Peti pedig az ágyszerelésnek. Úgy tűnt, hogy minden simán megy, az összeguberált csavarok jól beváltak, gyorsan készen lett az ágy. Ezzel nem is volt probléma, a légkondival annál inkább, elkezdett ömleni belőle a víz, folyt le végig az ablakon és a falon. Nem kicsit volt Peti ideges, ha lett volna nála cigi, biztosan rágyújt, de nem volt, így kénytelen volt kiabálással leadni a feszültséget.
Nekiálltunk légkondit szerelni, könnyen meg lehetett volna javítani, ha akad egy tartalék kondenzvíz-elvezető cső, de honnan is lett volna. Közben a mikróból is elment az áram, minden más működött csak az nem. Másnap itthon kellett maradnom, hogy legyen itt valaki, ha jönnek a szerelők, mivel itt esélytelen időpontot lefixálni, normálisnak veszik, hogy az asszony otthon ül és bármikor mehetnek. Hétfőtől szerdáig én is erre a sorsra jutottam, közben szerencsére tudtam netezni és a céges emailekre is tudtam válaszolni. Vártam a villanyszerelőt, a légkondisokat, a mosógépszerelőt és a kábeltévéseket, ebből a mai napig kettő még mindig nem érkezett meg. Hétfőn jött a villanyszerelő és a légkondisok, akik persze csak egy csövet hoztak. Ugyanis közben a másik légkondi is elkezdett folyni, de az szerencsére nem volt akkora gond, mivel az az erkélyen van. Mondták, hogy majd akkor holnap hoznak még egy csövet és kicserélik, azóta is jönnek…

Jelenleg így állunk, van légkondink, melegvizünk, ágyunk, a konyhai berendezések is működnek, csak mosógépünk és tévénk nincs, vagyis van csak egyik sem használható. Arról már nem is beszélek, hogy a fürdőszobába még egy vízmelegítőt, a törölköző tartókat, fogasokat fel kellene szereltetni. Arról pedig végképp nincs fogalmunk, hogy mikor fog elkezdeni dolgozni az asztalos a konyhában. Még szerezni kellene egy vízvezeték szerelőt, aki megszereli a csapokat, mivel mindkét fürdőben csöpögnek; pedig Peti megpróbálta, de minden hiába, ehhez indiai szaki kell. A légkondisokkal is kell még futni egy kört, hogy a vendégszobába beszereljék a harmadik egységet. Fürdőszobaszekrényt még nem sikerült vennünk. A matracról pedig végül lemondtunk, belepréseltük az ágyba a régit, ami nem teljesen jó méretben, de megoldottuk.

Ezek után nem okozhat nehézséget semmiféle költözés bárhol a világon, ha Indiában végig tudjuk csinálni, akkor mindenhol.

Az álomsziget

Mielőtt befejezném átköltözésünk történetét, nézzetek meg néhány képet a múltheti kiruccanásunkról itt. Olyan közel van Indiához, hogy nem hagyhattuk ki...

Azt hiszem, nem kell hozzáfűzni semmit a képekhez, kétségtelenül ez a legszebb hely a világon, ahol eddig jártunk. Nagyon nehéz szívvel hagytuk ott a szigetet. Ha egyszer belekóstol az ember a paradicsomi életbe, örökre megfertőződik. Kívánom mindenkinek, hogy kipróbálhassa milyen a földi mennyország!!

A nagy beköltözés

Az elmúlt hétvégén végre beköltöztünk az új lakásba. Megfogadtam, hogy csak akkor írok blogot, ha már elrendeződtek a dolgok. Most már nagyjából így van, ezért leírhatom az elmúlt hét eseményeit.

Igazából nem is nagyon lett volna időm és energiám beszámolót írni, a lakással kapcsolatos ügyek intézése mindkettőnket elég rendesen leterhelt. Most már talán kijelenthetjük, hogy túl vagyunk a nehezén, de azt hiszem mi sem gondoltuk, hogy ennyi megpróbáltatás fog várni ránk.
Az egy külön történet, mire kikönyörögtük, hogy fejezzék be végre a lakást, múlthét előtti pénteken megkaptuk a kulcsokat, és azóta mi vettük át a dolgok irányítását. Azon a hétvégén összeszerelték a bútorokat, ennek a történetét itt olvashatjátok.
Az elmúlt hétre elég hosszú listát sikerült összeírni az elintézésre váró teendőkről:
- ventilátorokat felszereltetni
- légkondikat felszereltetni
- vízmelegítőt venni és felszereltetni
- fürdőszobai elemeket felrakatni (pl. törölközőtartó, WC papírtartó)
- fürdőszoba szekrényt venni és felrakatni
- szombatra fuvart intézni
- kábel tévéseket utolérni és lebeszélni az átköltözést
- új matracot venni.
Ezenkívül még össze kellett pakolni a konyhai cuccokat, a nappaliban lévő holmikat és Petinek szétszerelni az ágyat.

A ventilátorok már megvoltak, azt is persze az utolsó pillanatban vitték be a céghez, pedig már júliusban megrendeltük. Mi vittük át a lakásba, különben sosem jutott volna el odáig. Elvileg a ventilátorokkal együtt meg kellett volna venniük a vízmelegítőt is, de amikor vinni akartuk át, csak akkor derült ki, hogy még nincs. Kénytelen volt Peti elmenni érte az egyik kollégájával, mindezt péntek délután tették meg. Közben kiderült, hogy hiányoznak tartozékok a vízmelegítőhöz, amik nélkül nem lehet felszerelni. Péntek késő délutáni programként a helyi ezermester üzletekbe rohangáltunk, hátha valahol megkapjuk a hiányzó elemeket. Az ötödik üzletből már nem irányítottak bennünket tovább, sikerült megvenni mindent. Következő állomás a bútorbolt volt, ahonnan az ágyunk származik, ugyanis csavart kellett szereznünk, hogy Peti újból összerakja az ágyat, a régiek tönkrementek. Vicces volt, ahogy a bútorbolt közepén a kiborított csavarok között durkáltunk, de a lényeg, hogy találtunk olyanokat, amik megfeleltek a célnak. Szerencsére a pakolással jól álltunk, mivel csütörtök délután elpakoltam a konyhai cuccokat, pénteken pedig otthon maradtam, hogy bedobozoljam a többi holmit is.

Szombat reggel 10 órára kértük a teherautót, késett valamennyit, de örültünk, hogy egyáltalán jött. Beraktak mindent, már épp indulni akartunk, amikor észrevettük, hogy lapos a kocsink jobb hátsó kereke. Úgy döntöttünk, hogy még megkockáztatjuk a fuvart, aztán meglátjuk, hogy mennyit bír ki. Sikeresen átértünk, elkezdték felhordani a munkások a holmikat a 4. emeletre, a lift még nem működik, így közölték, hogy akkor egy százassal több lesz a munkadíj. Már fent volt a cuccaink háromnegyed része, amikor megjelent egy ember, aki közölte, hogy nem folytathatják a munkások a felhordást, mivel még nincs kifizetve teljesen a lakás. Nagyszerű, erről senki sem szólt, azt gondoltuk, hogy a cég mindent elrendezett és ezzel nekünk nem kell foglalkozni. Peti egyből telefonált a céges ügyintézőnek, hogy nagyon gyorsan csináljon valamit, mert a lépcsőház előtt hevernek a dolgaink, és nem engedik felvitetni őket, ráadásul még a kulcsunkat is el akarják venni. Na ebből nem engedtünk, szerencsére odaért a HR-es kolléga és megbeszélte a lakópark embereivel, hogy ki lesz fizetve a maradék 10%, ne hátráltassanak bennünket. Nagy nehezen felkerült minden a lakásba, hamarosan a villany és légkondi szerelők is megérkeztek és beindulhatott a munka. A ventilátorokkal és a vízmelegítővel viszonylag gyorsan végeztek, a légkondikkal csak este 7 után készültek el. Mivel az ágy még nem volt összerakva és már nagyon fáradtak voltunk, ezt az éjszakát a hotelban töltöttük. Következő nap folytattuk a beköltözést, de erről majd legközelebb.

Vásárlási láz

Az utóbbi időben elkapott bennünket a vásárlási láz, de nem áruházakban, hanem a virtuális térben tört ránk az ellenállhatatlan vágy, hogy pénzt költsünk.

Kiderült, hogy Indiában nagyon jól működik a netről való vásárlás, így viszonylag gyorsan, jó minőségben és korrekt áron juthatunk hozzá a kiválasztott termékhez.
Legutóbb egy számvitellel kapcsolatos könyvet néztem ki magamnak, léteznek különböző online könyváruházak, de épp egyiknél sem volt raktáron ez a könyv. Gondoltam megkeresem a kiadót és utána járok, hogy tudok-e tőlük rendelni. Nekik nincs netes könyvesboltjuk, de nagyon készségesen visszaírtak, hogy küldjek egy "demand draft"-ot és már küldik is a könyvet postaköltség mentesen.
Ki kellett nyomoznom mi az a demand draft. Irány a bank, megkérdezzük az ügyintézőnket, hogy mit is kell csinálni. Kiderült, hogy igazából ez egy csekk, ellenben nem én, hanem a bank állítja ki, így azonnali a garancia, igazolja a bank, hogy van rá fedezet. Ki is töltötte az ügyintéző, néhány aláírás és már a kezemben is volt az igazolás, amit el kellett küldenem a kiadónak. Egy kísérő levél társaságában fel is adtam még aznap (vagyis megkértünk egy céges embert, hogy postázza). Mindez pénteken történt, hétfőn akartam küldeni egy emailt az illetőnek, hogy tudjon róla, küldöm a pénzt. Elment az email, de nem volt rá szükség, mivel pár óra múlva ott volt a könyv, még szombaton feladhatták és hétfőn már a kezemben tarthattam. Le voltam nyűgözve, ez Magyarországon biztosan nem ment volna ilyen gyorsan, igaz itt a szombat is munkanap, de akkor is nagyon gyorsak voltak. Az sem utolsó szempont, hogy nem számoltak fel a postaköltséget!

Ezen felbuzdulva az indiai eBay-re is sikeresen beregisztráltam, konkréten videókamera vásárlás céljából. Kinéztem egy jó kis Sony márkájú kamerát, de nem vettem meg egyből, meg akartam nézni élőben mielőtt megrendelem. Szerencsére Surat-ban volt alkalmam a kezembe venni és megtanulmányozni. A neten kedvezőbb áron kínálták, természetesen garanciával, ezért nem gondolkodtam tovább, megrendeltem.
Netbankos utalással fizettem ki az árut, az a jó az egész rendszerben, hogy csak akkor kapja meg az eladó a pénzét, ha én visszaigazolom, hogy megkaptam a terméket és minden rendben van vele. Pár napon belül meg is érkezett a gép, nagyon biztonságosan becsomagolva, "bevarrva" és kifogástalan állapotban.
Kipróbáltam, minden rendben volt, ezek után örömmel jeleztem vissza az eladónak.
Rendeltem hozzá még egy memóriakártyát is, ami még nem érkezett meg, de tájékoztattak róla, hogy szombaton elindították. Peti is rendelt magának egy fényképezőgépet és még egy-két kiegészítőt hozzá, ezek persze már rég fent voltak a beszerzésre váró cikkek listáján, nem hirtelen felindulásból történt vásárlások voltak, csak épp most jött el az idejük.

Mindenesetre veszélyes a dolog, ezzel határtalan lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk, aminek csak a pénztárcánk és az akaraterőnk szab határt.

Északi bevásárlóparadicsom

Hétvégén ismét bevásárló körútra indultunk, ezúttal nem Bombaynak vettük az irányt és nem élelmiszert készültünk vásárolni.

Az úticélunk a Vapitól kicsit több mint 100 km-re északon fekvő Surat volt. Több okból is örültem az utazásnak, egyrészt két és fél órával kevesebbet kellett autókázással tölteni, másrészt pedig újabb bútorokat indultunk beszerezni.
Szombaton mentünk, ami itt munkanap, így a forgalom nem volt kicsi, de még mindig gyérebb volt, mint Bombay irányába. Az autópálya minősége is jobb volt, mint dél felé, úgy tűnik, sokat számít, hogy mekkora az átmenő teherautó forgalom. Surat előtt le kellett térnünk az autópályáról, ez az út kísértetiesen elkezdett hasonlítani a régi ötös útra, leginkább a mi sávunkban szembejövő kocsik emlékeztettek rá.
Az utazást a Peti által vásárolt navigációs rendszer segítségével bonyolítottuk le, igaz időnként le akart téríteni bennünket az útról, kedvesen mondta, hogy "take a legal U turn", de mi nem hagytuk magunkat, csak azért is arra mentünk, amerre Peti emlékei szerint célszerűbb.

A város kellemes meglepetés volt, mindig jó megérkezni egy olyan helyre, ami tisztább és tágasabb, mint amihez hozzászoktunk. Vapi egy ipari kisváros, mondhatni egy porfészek az autópálya mellett, Surat pedig a gyémánt csiszolás központja Indiában. Mondjuk, ha nem tudja az ember ezt a háttér információt, akkor nem jutna ilyesmi eszébe, de ennek köszönhetően elég gyorsan fejlődik és jó benyomást kelt a hely. Több nagyobb szabású építkezést láttunk, az utak szélesek, jó állapotúak és még egy méretesebb bevásárlóközpont is található itt.

Elsőként egy elektronikai üzletet látogattunk meg, ahhoz képest, hogy nem terveztünk venni semmi különöset, elég sok pénzt sikerült ott hagyni. Utána következett egy nagyobb bútorüzlet, ugyanaz a lánc, ahonnan Bombayban megrendeltük az ülőgarnitúrát és a szekrényt. Most is kiválasztottunk néhány elemet, utolsó darabok voltak, így gyorsan lecsaptunk rájuk, közben az is kiderült, hogy pont aznap indították Vapiba innen a korábbi megrendelésünket. Ha egy kicsit hamarabb megyünk, talán az aznapit is hozzá tudták volna csapni. Sebaj, a lényeg, hogy sikerült találnunk szép bútorokat, amit remélhetőleg hamarosan használatba is vehetünk.
Az áruház másik szintjén is körbenéztünk, konyhai kellékek, lámpák, dísztárgyak, textiláruk közül válogattunk és találtunk is néhányat, amire szükségünk volt.

Egy gyors ebéd után a Pizza Hutban, elindultunk a korábban említett bevásárló központba. Nagyon tetszett a környezet, végre tisztaság vett körül, minden csillogott-villogott, az üzletek pedig hívogatóan tárultak elénk. Jó lett volna többet nézelődni, de mi célirányosan a legfelső emeleten levő bútoráruházba mentünk, ahol most nem találtunk semmi említésre méltót. Konkrétan kinyitható vendégágyat kerestünk, de itt inkább a franciaágy dívik. Megnéztünk még egy bútorboltot, majd a legalsó szinten vettünk nekem egy napszemüveget, végül pedig még egy kávét is elfogyasztottunk visszaút előtt, ami sikeresen elnyerte az év legrosszabb kávéja címet.

A hazaút fél órával hosszabbra sikerült, kifogtuk a délutáni csúcsot, ránk is esteledett, így nem volt egyszerű a kátyúk kerülgetése. A lényeg, hogy épségben hazaértünk, kicsit elfáradtunk, de eredményesen telt el a nap. Megbeszéltük, hogy máskor is megyünk Suratba, ha még húst is lehetne kapni, akkor ezentúl csak oda járnánk vásárolni.

Saputara

Felkerült néhány kép a legutóbbi kirándulásról, itt nézhetitek meg az oldalt. Jó szórakozást hozzá!

Magyar birka

Minap a helyi hotel éttermében ebédeltünk, (ahol Peti születésnapját is ünnepeltük) és meglepetésemre nagyon ízletes ételeket tálaltak fel. A legkülönlegesebb azonban egy "Hungarian Mutton" nevezetű étel, alias Magyar Birka volt. Először nem akartam megkóstolni, mondván ki tudja honnan származik, őszintén szólva még egyetlen birkát sem láttam Indiában. Végül mégis csak szedtem belőle és nagy finom volt, nem jutott róla eszembe, hogy magyar ételt eszem, de az biztos, hogy eltért a fűszerezése az ittenitől.

Már máskor is tapasztaltuk, hogy a "Hungarian" előtagot biggyesztik az étel neve elé, ha nem indiai, valamiért nagyon megtetszett nekik, de szerintem fogalmuk sincs a magyar ízvilágról. Egyébként tudják, hogy magyarok vagyunk, ki tudja még az is lehet, hogy a mi tiszteletünkre adnak ilyen nevet a specialitásoknak, talán kedveskedni akarnak a hazájuktól messzi földre elszakadt idegeneknek, azaz nekünk.

Talán így van, talán nem, mindenesetre kedvet csináltak hozzá, hogy máskor is ellátogassunk az étterembe. Az sem utolsó szempont, hogy 1000 forintnak megfelelő rúpiáért degeszre ehetjük magunkat, na meg persze a Pizza Huton kívül ez az egyetlen hely, ahol húst tudunk fogyasztani. Reméljük megtartják a jó szokásukat.

Hétvége a hegyekben II.

Vasárnap reggel 9 körül ébredtünk, lementünk reggelizni, ahol a csoport nagy része már nekilátott az evésnek. Vannak jó indiai kaják, de amiket reggelire címén esznek, mit is mondjak, az eléggé messze áll a mi ízlésvilágunktól. Valami omletthez hasonló dolgot választottunk, még ezt tűnt a legszimpatikusabbnak, de természetesen semmi köze nem volt a tojáshoz, hisz az már nem mindenkinél fér bele a vegetáriánus étrendbe, meg sajtos szendvicset, azt legalább ismerjük. A többi szószos, csípős kaját kihagytuk, valahogy korán reggel nem vágyik az ember gyomra ilyen megrázkódtatásokra. Néha elgondolkozom, hogy vajon az indiaiaknak miből van a gyomruk?! A kávé az kifejezetten finom volt, még jó, hisz saját magunk raktuk össze az előkészített hozzávalókból.

Kicsivel később néhányan lesétáltak a tóhoz és vízibiciklire vagy csónakba pattantak. Mi csak a parton sétálgattunk, majd készítettünk néhány képet a tájról. Közben megérkezett a csoport másik fele és elindulhattunk megnézni a helyi látványosságokat. Nem kellett messzire menni, kevesebb mint negyed órás út után kiszálltunk a buszból, ahonnan gyalog indultunk neki az emelkedőnek. A hegytetőn pedig libegőbe ültünk, ami átvitt a szemközt lévő csúcsra, de nem szállhattunk ki, vissza is hozott egyből. Miután megcsodáltuk a kilátást egy kicsit még feljebb kellett mászni, ahol meglepetésünkre egy nagy tisztás fogadott mindenféle kikapcsolódási lehetőségekkel. Természetesen árultak enni és innivalót, lehetett krikettezni, kismotorozni, de ami bennünket a legjobban izgatott, azok a tevék és lovak voltak.
Rögtön meg is irányoztuk az első tevét, amint felértünk, úgyis már régóta szerepelt a tervek között egy tevegelés.


Vicces volt, ahogy dülöngélt egyik oldalról a másikra, kapaszkodni kellett, pláne amikor felállt és leült. Zsuzsával ketten vállaltuk be a tevegelést, a fiúk inkább maradtak a földön. Addigra mire leszálltunk többen is körénk gyűltek a tevéikkel és lovaikkal, el is csábultunk egy lovaglás erejéig. Emlékeim szerint ez volt az első igazi lovaglásom, egy rövid időre még galoppozni is sikerült, nagyon tetszett, azt hiszem máskor is ki fogom próbálni, ha lesz rá alkalom.

Ezek után visszamentünk a hotelba és elfogyasztottuk az ebédünket, majd kijelentkeztünk a szobából. A tervek szerint fél háromkor indultunk volna, de ez sem jött össze, sikerült ismét összeszedni némi csúszást. Elindultunk lefelé a hegyről, majd hamarosan meg kellett állnunk, mert valami akadály volt előttünk, mint kiderült nem sokkal korábban egy busz fának ütközött és felborult az úton. Kellemesen csalódtam a kollegákban, egyből a bajba jutottak segítségére siettek, adtak egy karton vizet, majd gyorsan kiürítették a buszt kísérő céges autót és felajánlották, hogy a sofőr leszállít néhány sérültet. Szükség is volt rá, hisz a mentő csak későn tudott volna odaérni és elég sok volt a sebesült. Mint utólag kiderült, sajnos hárman meg is haltak a balesetben, nem csoda, nagyon csúnyán nézett ki a busz eleje.
Meglepő módon nem kellett több órát dekkolnunk mire elindulhattunk, fél óra alatt elszállították a sérülteket, és járhatóvá tették az utat. Persze voltak türelmetlen indiaiak, akik mit sem törődve mások bajával egyszerűen előre pofátlankodtak és átverekedték magukat a torlaszon. Mi ezen mélységesen megdöbbentünk, hogy némely emberek mennyire érzéketlenek.

Még egy program be volt tervezve, egy útba eső vízesést szerettük volna megnézni. A baleset után úgy volt, hogy kihagyjuk, aztán mégis úgy döntöttek, hogy megnézzük. A vízeséshez egy egysávos út vezetett, gondolom, ezzel próbálták izgalmassá tenni az utat, mintha enélkül nem lenne az. Odafelé csak egy kocsi vezetőjével kellett vitatkozni a sofőrnek, hogy tolasson, mert nem férünk el, visszafelé pedig már egy busz is jött szembe. Na, ebből is egy közel fél órás álldogálás lett mire kitalálták, hogyan is férjenek el egymás mellett. A táj mindenesetre megérte a fáradalmakat, volt egy nagyobb vöröses színű vízesés és egy kisebb fehér, ami nekünk azért jobban tetszett. Nem sokáig nézhettük, mivel jött egy jó nagy zuhé, szerencsére addigra felkászálódtunk a buszra, és viszonylag szárazon megúsztuk.
A buszkikerülési akció után a sofőr elég rendesen rákapcsolt, már kb. két órás csúszásban voltunk a tervezetthez képest és hamarosan sötétedett is. Na, ekkor jött el az a pillanat, amikor elkezdtem bánni, hogy buszra ültem, pont a sofőr háta mögött, az első sorban volt alkalmam utazni. Sajnos láttam minden egyes manővert és egyre inkább borsódzott a hátam, azon gondolkodtam, hogy buszvezetőnk vajon ismeri-e a matematikát és tisztában van-e azzal, hogy 60-70 km-en olyan sokat nem tud nyerni időben, ha 10-20 km/h-val többel megy, mint amennyivel biztonságos. Aztán bele kellett nyugodnom, hogy nem tudok mit tenni, csak reménykedhetek, hogy az őrangyalaink most is velünk vannak.

Hihetetlenül boldog voltam, amikor megérkeztünk Vapiba, bár már a város szélén megcsapott bennünket a gyárak bűze, de azért örültünk, hogy épségben megérkeztünk. Tartalmas kirándulás volt, mégis a jövőben inkább megpróbálom kerülni a buszos programokat.

Hétvége a hegyekben

Az első hétvégénken alkalmunk nyílt egy kiránduláson résztvenni, a cég szervezésében Gujarat állam legmagasabb pontján lévő üdülőhelyre, Saputara Hill-re látogattunk el.

Kedden jöttünk vissza Indiába, szerdán nem dolgoztunk az ünnep miatt, csütörtökön pedig közölték velünk, hogy hétvégére kirándulást szerveznek. A helyi bank támogatásának köszönhetően szinte az egész cég jöhetett, a menedzserek és családjaik részére egész hétvégés volt a program, a beosztottjaik pedig csak vasárnapra voltak hivatalosak.

Szombat délután kettőre volt betervezve a busz indulása a cégtől, mondanom sem kell nem sikerült pontosan indulni, igaz kihangsúlyozták, hogy mindenki jöjjön időben. Legalább megpróbálták, ki tudja mikor indulunk el, ha nem mondogatják, hogy: "sharp 2 o'clock".
Összesen öten voltunk fehérek, rajtunk kívül még Viktorék is jöttek Bombayból és az éppen egy hetes viziten lévő kolléga otthonról. Érdekes élmény volt közel hatvan indiaival egy buszon utazni, mondhatni egy kicsit kisebbségben éreztük magunkat. Az biztos, hogy idegenek társaságában nem szívesen vállaltunk volna be egy ilyen kiruccanást.
Egyszer már megfogadtam, hogy többet nem ülök buszra Indiában, de úgy tűnik elég hamar sikerült feladni a fogadalmat. Az odafelé úttal nem volt gond, de visszafelé ismét megfogadtam, hogy: "többet nem ülök buszra Indiában!!!!"

Közel négy órás út után meg is érkeztünk, nagyon kellemes hely, körben ezer méter magas hegyek, minden hihetetlenül zöld így monszun után, a hotel mellett pedig egy csónakázó tó. Mindenki megkapta a szobáját, nekünk a főnök melletti lakosztály jutott, nem volt okunk panaszra, igazán kényelmes szállást kaptunk. Mindez nem is volt drága, két főre egy éjszaka 1700 rúpia a legdrágább szobában, ami kb. 6000 Ft.
Vacsora előtt még egy kis ismerkedési estet és játékot szerveztek, majd megleptek bennünket egy tánc csoporttal, akik igazán látványos produkcióval álltak elő.


Volt még egy kisebb vendéglátás a főnök szobájából nyíló erkélyen némi alkohol és chips formájában, majd lementünk vacsorázni.

Az szombati nap ezzel véget is ért, a vasárnapi eseményekről legközelebb...

Ismét Vapiban

Szeptember elsején ismét útra keltünk és India felé vettük az irányt. Most Münchenen keresztül jöttünk, ahol 4 órát várakoztunk, csak annak köszönhetően nem lett 5, hogy majdnem egy órát késett a gépünk Pestről. Egészen gyorsan eltelt az idő, kicsit ejtőztünk a business váróban, majd meglátogattuk a Duty free shopot, ahol beszereztük az alkoholt és a csokit, na meg még egy bajor konzerves virsli is a kosárba került. Ezután megettünk egy sonkás szendvicset, mivel most nem kínáltak semmilyen húsfélét a business váróban. Persze mire visszaértünk, raktak ki virslit, az íze kedvéért azért ettünk belőle, biztos ami biztos alapon.

Bombayba egészen pontosan indult a gép, 10-15 perces csúszásban voltak csak. Minden rendben volt az út alatt, leszámítva azt, hogy Petivel mindig az az érzésünk támadt, hogy bennünket szolgálnak ki utolsónak és persze hol máshol fogyott volna el a választék a menüből. Szegény Petinek spenótos rizst kellett ennie, hiába ajánlottam fel a csirkét, amit kaptam, nem fogadta el.
Itteni idő szerint reggel 7 körül érkeztünk meg, ami otthon fél 4, összesen jó ha fél órát aludtam a gépen, így nem mondhatni, hogy a toppon voltam. Szerencsére gyorsan kijutottunk a reptérről, nem volt semmilyen fennakadás és a sofőr is várt bennünket. Most először aludtam a kocsiút alatt, vagy legalábbis próbáltam, az állandó zötykölődés mellett nem volt egyszerű. Gyorsan Vapiba értünk, a szörnyű útviszonyok ellenére most 2 és fél óra alatt tudtuk megtenni az utat, ami legalább 3 óra szokott lenni.

A lakásban várt meglepetésekről Peti beszámolójában olvashattok, de viszonylag jó volt a helyzet, nem volt semmi extrém körülmény. Gyorsan lepakoltunk, a kajákat beraktuk a hűtőbe, letusoltunk és ki is dőltünk egyből. Kb. 4-5 órát aludtunk, utána összeszedtük magunkat, hogy beszerezzük legalább az alapvető élelmiszereket. Szendvicset ettünk vacsorára, majd nekiláttunk kipakolni a cuccainkat. Elég jól haladtunk, minden a helyére került, még koccintottunk egyet a szerencsés visszaérkezés örömére, és elraktuk magunkat másnapra.

Reggel annak rendje és módja szerint elkészültünk és indultunk dolgozni, behajtunk a gyár udvarára, sehol senki, csak két biztonsági őr, az ajtón pedig lakat. Nekünk valahogy nem szólt senki, hogy ma ünnep nap van és minden zárva. Ok, akkor irány a város másik fele, nézzük meg a lakást. Ismét csalódnunk kellett, az elmúlt hat hét alatt kb. két napi munkát végeztek el, a padló még mindig nincsen kész, a többiről nem is beszélve. Azért ez már tényleg felháborító, hogy ennyire nem képesek rugdosás nélkül bármit is elvégezni. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, mondhatni szánalmas a dolog, a baj csak az, hogy őket nem izgatja, mi meg nem tudjuk megcsinálni helyettük a melót.

Ezek után hazajöttünk és a nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, mosni azért kellett, de főzni nem volt kedvünk, inkább elugrottunk a Pizza Hutba. Ebéd után pedig ledőltünk egy kicsit, sikerül aludni 3 órácskát, mondhatni fáradtak voltunk.
Holnaptól újult erővel ismét belevetjük magunkat a munkába, a többi pedig már nem rajtunk múlik.

Hazaút előtt

Az utolsó hetünk elég mozgalmasra sikerült, egy nem tervezett utazás és rohangálás a lakással kapcsolatos ügyek után. Az említett látogatásra az út előtti héten hívtak meg bennünket, az utolsó hétvégére eredetileg bútorok beszerzését terveztük, de elhalasztottuk, nem mondhattunk nemet egy ilyen meghívásra.

Egy a munkahelyünkön prezentációt tartó cég ajánlotta fel, hogy szívesen vendégül lát a központjukban, Hyderabadban. Lefoglaltuk a repülőjegyeket és csütörtökön este már repültünk is India hightech központja felé. Kellemes meglepetés volt a reptér, az volt az érzésünk, hogy nem is Indiában vagyunk, hihetetlen volt látni, hogy mennyire sokat számít a környezet.
Természetesen meg lehetett találni az Indiára jellemző vonásokat, tipikus útszéli boltok, (itt épp) kecskenyájak a város közepén, kóbor kutyák, riksák, de ott volt még mellé rengeteg modern épület és irodaház is, ismert márkákat árusító frissen nyílt üzletek, na és persze nagyon jó minőségű utak, pláne Gujarathoz képest. Mindezt a látványt egy vadiúj Mahindra terepjáróból élvezhettük, meg is lepődtem, hogy micsoda fogadtatásban részesülünk. Mindezt a mi cégünk szervezte, mivel van vendégházuk a városban, így ez bizonyult a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb megoldásnak. A szállás kellemes volt, a város egyik legjobb környékén egy nagyobb házat alakítottak ki vendégháznak. Kaptunk egy hatalmas szobát, rózsaszín burkolatos fürdőszobával és légkondival. Egy fiatal srác tartotta karban a házat, aki készségesen a rendelkezésünkre állt, ha bármire szükségünk volt. Meg is illetődött egy kicsit, amikor látta, hogy fehérek vagyunk, nem számított külföldi vendégekre, gondolta biztosan helyiek lesznek, hisz Vapiból érkezünk. Nem voltak extra igényeink, két üvegsör beszerzését kértük az első este és reggelit az elkövetkező napokon.

Pénteken közelebbről is megismerkedhettünk egy profin működő SAP bevezetéssel foglalkozó céggel, újabb prezentációkat hallgattunk meg a témában és az épületben is körbevezettek, ahonnan mellesleg kitűnő kilátás nyílt az egész városra. Lassan esteledett, fél 7 lett mire elhagytuk az irodát, de előttünk állt még egy vacsora, ami újabb kellemes csalódást volt. Nem sokat gondolkoztunk, hogy mit rendeljük, kihasználtuk az alkalmat, hogy végig kóstoljunk néhány különböző ízesítésű csirkehúst. Mindezt egy hangulatos szabadtéri helyen tettük, ahol gyorsan repült az idő a vacsora mellett. Éjfél lett mire visszaértünk a szállásra, igyekeznünk kellett ágyba bújni, hisz másnapra egész napos városnézést terveztünk.
Reggel kb. fél 11-kor indultunk útnak, hogy megnézzünk néhányat Hyderabad nevezetességei közül, mindehhez egy helyi kísérőt is kaptunk és persze a sofőr is a rendelkezésünkre állt.
A programban szerepelt egy múzeum, egy torony és egy erőd, lett volna még egy templom is, de mire oda jutottunk már nagyon fáradtak és éhesek voltunk, így inkább lemondtunk a látványosságról, ellenben megfogadtuk, hogy ide még visszatérünk.
Hyderabad valóban megér egy látogatást, legalább két napot érdemes rászánni, hogy egy kicsit közelebbről megismerkedhessen az ember a helyi nevezetességekkel, Cyberabaddal és persze ellátogasson egy gyöngyüzletbe, hisz az IT központként emlegetett város még erről is nevezetes. Ha valaki Indiában szeretne igazgyöngyöt vásárolni, akkor azt itt érdemes megtennie. Igazából nem értem, hogy miért egy olyan városban, ami nem is a tenger partján fekszik, de biztosan megvan rá a magyarázat.

Vasárnap visszarepültünk Bombayba, majd onnan vonattal utaztuk tovább Vapi felé. Szerencsére megúsztuk eső nélkül, cserébe viszont jó meleg volt, amíg a vonatra várakoztunk. Este hat körül meg is érkeztünk a házba, majd némi szusszanás után nekiláttunk a nagymosásnak, és ezzel elkezdtük a készülődést a hazaútra.

Három napunk maradt, hogy végiggondoljuk mit kell még elintéznünk hazaút előtt. Beszereztünk néhány ajándékot, voltunk a lakásban, készítettünk egy listát a teendőkről, amit meg kellene csinálniuk mire visszaérünk és persze pakoltunk a házban, hogy minél kevesebb cuccunk penészedjen és porosodjon a távollétünkben.

Csütörtök reggel menetkészen álltunk, előző este meglepően gyorsan és hatékonyan pakoltunk, ennek ellenére nem sikerült korán lefeküdnünk. Nem esett az eső, sőt még a nap is kisütött, Peti meg is jegyezte, hogy utazásra való az idő, erre pont abban a pillanatban elkezdett szakadni az eső, amikor már ott tartott, hogy berakja a csomagokat a kocsiba. Úgy tűnik Murphy Indiában is működik.
Bementünk a céghez, ahol átpakoltunk a terepjáróba, a kocsi kulcsot pedig a sofőrnek adtuk, hogy vigyék el szervizbe, amíg távol leszünk. Dél körül be is értünk Bombayba, de a gépünk csak hajnalban ment, lepakoltunk a vendégházban, majd elindultunk bútorbeszerző körutunkra. A legfontosabbakat sikerült kiválasztanunk, egy ülőgarnitúrát és egy szekrényt, amit meg is rendeltünk, hogy ezek biztosan meglegyenek, mire visszaérkezünk.
Az út egészen gördülékeny volt, nem kellett túl sokat várnunk sehol sem, a csomagok is meglettek, nem voltunk gyanúsak senkinek, bár itthon megkérdezték a vámosok, hogy hozunk-e valami állati eredetűt Indiából, mi meg mondtuk, hogy nem, ugyan mit is hozhatnánk…

Mindezt Bombayban a reptéren kezdtem el írni, a befejezés pedig már itthon született meg - néhány hete -, de csak most jutottam el odáig, hogy feltegyem a netre.
Szeptember 1-én vesszük az irányt ismét India felé, addig is kellemes nyarat kívánok Mindenkinek!

Esős szülinap

Csütörtökön ismét egy évvel öregebb lettem, ha jól számolom ez volt a harmadik alkalom, amikor nem otthon, családi körben töltöttem a szülinapomat. Igazából nem is ez most a lényeg, hanem a körülmények, vagyis az időjárás. Emlékeim szerint otthon ilyenkor sosem esett az eső, de itt annál inkább, többek között emiatt is lett emlékezetes.
Nemrég írtam róla, hogy megérkezett a monszun, nos az eleje nem bizonyult túl erősnek, napok teltek el úgy, hogy egyáltalán nem esett, de most egy kicsit megmutatta, hogy milyen is tud lenni, ha igazán esik, és milyen következményekkel jár.

Aznap délben hazaugrottunk ebédelni, Peti kirakott a háznál, hogy előkészítsem az ebédet, amíg ő elugrik a tortámért. Miután bementem a lakásba úgy rákezdett az eső, hogy még a telefonom csörgését sem hallottam a nagy zuhogástól. Áram sem volt a lakásba, de szerencsére pont visszajött mire szükség lett rá. Peti megérkezett a tortával és még egy virágcsokorral is meglepett, ami nem volt egyszerű mutatvány, hisz aznap pont sztrájk volt az egész országban; a teherautósok nagy része leállt és az üzletek is zárva tartottak. A tortát is csak úgy tudta megszerezni, hogy résnyire felhúzták a pékség redőnyét és kiadták a megrendelt sütit. Úgy tűnik az indiaiak is szeretnek sztrájkolni, egy benzinár- és útdíj emelés elég jó indokkal szolgál rá.
Visszatérve az időjáráshoz, mire Peti megjött már víz alatt volt az egész utca. Megebédeltünk, megvolt a gyertyafújás, tortaevés, majd irány vissza a munkahelyre. Ezeket a képeket ekkor készítettem, érdekes látvány volt, lassan csónakkal kellene járni dolgozni vagy beszerezni egy kétéltűt?! A nap hátralévő részében is kitartóan esett, időnként olyan, mintha megnyomnának egy gombot és elkezd zuhogni, aztán megnyomnak egy másikat és eláll. Így telnek a napok mostanában, kevés izgalommal fűszerezve.

Még egy esemény, amit majdnem elfelejtettem említeni, aznapra ideköltözött hozzánk egy macska. A bejáratnál van egy matracszerű, ami tökéletes helynek tűnt számára, hogy kényelmesen aludhasson és persze az eső elől is védelmet talált. Reggel, amikor elindultunk dolgozni már ott heverészett, álmosan ránk nézett, majd durmolt tovább. Délben is hasonlóan reagált, bár azon eléggé meglepődött, amikor Peti felpakolva megérkezett és próbált bejutni a lakásba. Este még mindig ott volt, minek is ment volna bárhova, fél perc alatt csuromvizes lett volna, amire gondolom nem vágyott. Időnként kinéztünk, hogy ott van-e még, jól meg is lepett bennünket, egy kisebb patkány feküdt kiterítve a matrac közepén, ő pedig elégedetten heverészett egy méterrel arrébb. Gondoltuk reggelre eltűnik a macska és a patkány is. A macska eltűnt, de a zsákmány maradt, lehet túl nagy falatnak bizonyult. Később kénytelenek voltunk eltávolítani, hisz nem jelentkezett érte senki. Be sem kell kapcsolni a tévét, kinézünk az ajtón vagy az ablakon, és élőben nézhetünk National Geographicot.

Helyzetjelentés

Ezen a héten megnéztük, hogy mennyire haladnak a lakással, hát mit ne mondjak, semennyire. Két hónappal ezelőtt, azt írtam, hogy még pár hetet várnunk kell a lakásra, úgy tűnik, itt ezt be kell szorozni tízzel, vagy az is lehet, hónapokban kell érteni. Most már szinte biztos, hogy szeptember előtt nem fogunk költözni. Na de mit tudunk tenni, kénytelenek vagyunk elfogadni az indiai ritmust, mindent tízszer a szájukba kell rágni, hogy felfogják mi ezt kértük. Először úgy volt, hogy azt a padlólapot rakják le, ami eredetileg jár a lakáshoz, ok, jó lesz, csak történjen már végre valami. Eltelt két hét és közlik, hogy még nem csináltak semmit, mert közben a céges ügyintézőnk elkezdett variálni, lehet mégiscsak jobb lenne, ha választanánk jobb minőségű csempét, mert ez nem túl erős. Jó, akkor elmegyünk, választunk csempét, nem volt egyszerű ez sem, ha nem megfelelő határozottsággal megy oda az ember, akkor képesek eladni valami teljesen mást, mint amit elképzelt. Mondták, hogy ez nincs raktáron, de 3-4 nap és megérkezik, na ehhez még hozzá kell számolni legalább egy hetet, amíg a végső áron alkudoznak. Emellett még a lakóparkkal is alkudozni kellett, hogy mennyiért számítják be a csempéket, amiket nem kérünk, mondanom sem kell, nevetségesen alacsony összegért akarták. Azt megértem, hogy az ember a piacon alkudozik, de itt mindenen alkudoznak, még akkor is, amikor nem nagy összegekről van szó.
Három és fél hét múlva megyünk haza, addigra reményeink szerint elkészül a burkolás, de még rengeteg apróságot be kell szerezni, nem beszélve a bútorokról. Ennyit erről, naiv dolog volt azt hinni, hogy két hónapon belül be fogunk költözni, na jó, plusz egy hónapot rászámoltunk, na de nem négyet.

Tegnap gyorsan megoldódott, hogy mi legyen a napi program, reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a hasam az előző esti csípős rágcsától. Petivel néztük a meccset, közben söröztünk és lecsúszott mellé, ebből a bizonyos sörkorcsolyából, ami most sokkal csípősebb volt, mint szokott. Nem ettem sokat, de épp elég volt ahhoz, hogy fél napig alig éltem, semmi sem maradt meg bennem, még inni se bírtam. Nem kívánom senkinek azokat a kínokat, amiket átéltem. Lassan most már ideje lenne megtanulnom, hogy nem bírja a gyomrom a túl sok fűszert és a nagyon csípőset sem. Így a kajára sem volt gondunk, pirítós, tea és egy kis erőleves. Szolidaritásból Peti is diétázott, bár neki már nincs rá szüksége, jó néhány kilót ledobott magáról mióta kijött.

Most mindketten járunk kondizni, én csak minden második alkalommal, amikor nem megyek, akkor itthon tornázok az aerobic dvd-ékre, amiket kihoztam magammal. Kicsit másabb a konditerem, mint otthon, de azért nem rossz, van futópad, bicikli, elliptikus lépegető, na meg persze minden elképzelhető erősítő gép a pasiknak. Eddig még egyetlen nővel sem sikerült találkoznom, elvileg olyankor megyünk, amikor koedukált a terem, de egyelőre egyedül képviselem a gyengébbik nemet. Az egész hely egy épület első emeletén található, viszonylag nagy területen, ahol végig sötétített ablakok vannak. Futás közben így nyomon tudom követni az utcán zajló eseményeket, pl. hatalmas papírlapokat zabáló, viaskodó teheneket, akik rendszeresen itt tanyáznak, krikettező indiai gyerkőcöket vagy kóbor kutyákat, akik a tehenek elől menekülnek. Általában itt olcsóbban meglehet kapni mindent, mint otthon, de a kondizás ugyanazon az árszínvonalon van, biztosan a kilátást kell megfizetni, mi mást.

Még egy téma, ha már így belelendültem az írásba. Rendszeres programunkká vált, hogy tanulmányozzuk a kertünkben lévő állatkákat, mivel a lakásban lévő gekkók mostanában nem nagyon mutatkoznak. Hogy milyen állatok vannak? Legalább háromféle madár megfordul a kertünkben, az egyiknek még fészke is van a kert közepén álló fán. Nagyon védik, amikor megjelenik egy macska a fa tövénél, pedig esze ágában sincs velük foglalkozni, csak hűsöl. Kisebb, nagyobb gyíkok is megfordulnak nálunk, általában a kerítés tetején napoznak vagy a fa törzsén vadásznak valami élelemre. Most, hogy az eső egy kicsit lemosta a növényzetet, felfedeztük, hogy van valami üreg a földben, vajon mi lehet, gyorsan megkaptuk rá a választ, patkányok. Jó soruk van, hisz szép kövérek és még nappal is szívesen mutatkoznak, nem az az ijedősfajta. A lakópark bejáratánál van egy szemetes konténer, gyanítom, hogy gyakran látogatják azt a környéket, meg a mellettünk lévő mocsarat és szegény negyedet, ahol az emberek karókból és fóliákból tákolt kunyhókban laknak. Még nem volt hozzá merszem, hogy lefényképezzem, bevallom, nem szívesen megyek a közelükbe, eddig csak kocsiból láttam, de annyi is elég volt.

Nos, mostanában így telnek napjaink, áramszünet is ritkábban van, bár ilyen kijelentéseket itt nem szabad tenni, mert amint kimondom, elmegy az áram. Már nagyon várjuk, hogy elteljen ez a néhány hét és visszatérhessünk a „civilizációba”. Oké, itt is az van, csak egy kicsit másabb, mint a miénk.

Delhi II.

Eljött az ideje, hogy folytassam az élménybeszámolót az utazásunkról, azonban Delhiről Peti olyan tartalmasan és érdekesen írt, hogy inkább az ő leírásait ajánlom a figyelmetekbe. Alá tudom támasztani, minden így történt. :)

Itt találjátok a beszámolókat. Ezért most csak a képeimmel szeretnék mesélni, néhány megjegyzést találtok a fotók alatt, de beszéljenek a képek önmagukért.

A Jama Masjid és a Vörös Erőd képeit itt, a folytatást pedig itt találjátok. Jó szórakozást hozzá és persze kitartást, hisz nem kevés idő végignézni minden képet, de megéri. (Próbáltam a legjobbakat kiválasztani, de alig akadt olyan, amit ki lehetett hagyni.)

Monszun

Megtörtént az első találkozásom a monszunnal, mindez Mumbaiban a kocsiban ülve esett meg.

Csütörtök délután ismét Bombay felé vettük az irányt, hogy másnap résztvegyünk az ötcsillagos Grand Hyatt Hotelben rendezett SAP konferencián, majd összekötve a kellemeset a hasznossal, az esedékes bevásárlásunkat is megejtsük.
Egészen Bombay-ig jó volt az út, szokásos verőfényes napsütés, egészen jól haladtuk, de ahogy közeledtünk a város belseje felé, egyre sötétebb, vészjósló felhőket pillantottunk meg. Abban reménykedtünk, hogy addig még vár egy kicsit az égi áldás, amíg elérjük Viktorék lakását, de persze nem így történt. A kocsiból néztük ahogy leszakad az ég, és egyre jobban erősödik az eső. Az egyik lámpánál állva nagyon megmaradt bennem egy kép, furcsa volt az állandóan szikrázó napsütés után esőt látni, és ahogy feltekintettem a kereszteződés másik oldalán egy hatalmas mozgó, piros feliratra: Are you ready for rain? (Készen állsz az esőre?), átfutott rajtam, hogy ez a pillanat biztosan maradandó lesz. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan országban fogok élni, ahol csak két évszak létezik: nyár és monszun. Szeretem a nyarat, de azért ilyenkor rájön az ember, mégis csak jó dolog, hogy nekünk, európaiaknak négy évszakhoz van szerencsénk. Ezek az emberek soha életükben nem láttak havat, legalábbis nagyrészük, akik még soha nem hagyták el az országot, ha 20 fok alá megy a hőmérséklet, akkor már fáznak, és nem ismernek olyan gyümölcsöket, amik főként kontinentális éghajlaton teremnek meg. Eper, málna, meggy, cseresznye, barack, szilva, ezekből esetleg csak mutatóban van némi satnyácska cseresznye és egészen finom barack alkalmanként, de a többit még annyira sem ismerik. Itt hatalmas pálmafák nőnek, ha van valahol kert, akkor szép színes virágokkal van tele, de otthon mégis csak gazdagabbnak, változatosabbnak tűnik a növényvilág. Az is lehet, hogy a távolból sokkal szebbnek látom kicsiny hazánkat, de számomra mégis csak az lesz a legszebb hely a világon.

Visszatérve a monszunhoz, megküzdöttünk a forgalommal, ami most még nehézkesebb volt a időjárási körülményeknek köszönhetően, és elértük végre tengerparti szállásunkat. Itt aztán lehetett csodálni a természet erejét, ahogy korbácsolta az erős szél a hullámokat, és ahogy gyülekeztek a sötét fellegek a tenger felett, ez sem volt utolsó látványnak esti programként.

Másnap elindultunk a konferenciára, ismét újabb harcot vívtunk az esővel, autók, járókelők tömegével, majd több mint egy órás küzdelem után el is értük a lakástól kb. 5-6 kilométerre lévő helyszínt. A konferencia egy kis oázisnak tűnt a bombayi zűrzavarban, bár itt is jellemző volt némi káosz, főleg az ételt és italt kínáló asztalok körül, nekünk mégis sikerült ügyesen megoldani az előadásokon való részvételt és az étkezést. Azt hiszem, ez a hotel igazán méltó az öt csillagra, mind a megjelenés, mind a kiszolgálás igazi profizmusra utalt. Egyik alkalommal, ahogy kezemben szeméttel megindultam egy szemetes irányába rögtön ott termett egy öltönyös ember és segítőkészen kidobta helyettem a hulladékot. Erre mondja az ember, hogy nahát, még vannak olyan helyek, ahol figyelnek a vendégre, bár valószínűleg itt is annak köszönhettem a figyelmet, hogy fehér nő vagyok.

Az előadások után át akartunk menni a kiállító terembe, ahol SAP bevezetéssel foglalkozó cégek standjait találhattuk, az egyetlen apró probléma csak az volt, hogy szó szerint ömlött az égi áldás. Volt néhány ernyő, amit kölcsönadtak a vendégeknek, hogy a két épület között átkeljenek, azonban a tömeg egyre gyűlt és nem úgy tűnt, hogy néhány ernyővel meg lehet oldani a helyzetet. A hotel előtt parkolt egy busz, egyszer csak valakinek az eszébe jutott, hogy azzal is át lehetne vinni az embereket, igaz, kb. 50-100 méterről volt szó, de mindenképp jobb megoldás, mint bőrig ázni.
Öt óra körül végeztünk a pavilonoknál és visszamentünk a hotel elé, hogy megkapjuk a kocsinkat, sofőr hozta ki a garázsból úgy, mint a filmekben. Még mindig esett, kicsit már zsongott a fejünk a konferencia forgatagától, így örültünk, hogy végre az autóban ülhetünk. Gondoltuk bekapcsolunk valami kellemes zenét, de hirtelen a lejátszó elkezdett üvölteni, majd ki ugrott a szívünk mire sikerült kikapcsolni. Ez egy kicsit beárnyékolta az ötcsillagos hotelről alkotott véleményemet, nagyon vicces fiúk dolgozhatnak a parkolóban, akik halálra akarják ijeszteni a kedves vendéget. Ha ezt egy idősebb emberrel csinálják meg, akár szívrohamot is kaphat, pláne ha az embert teljesen váratlanul éri.

Aznapra még beterveztük néhány ruhaüzlet és könyvesbolt meglátogatását is, ezért a szokásos bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Sikerült mindkettőnknek pár új ruhadarabot beszerezni és még egy Monopoly társasjátékot is vettünk, hogy legyen mivel elütni az időt a monszunos délutánokon. A szállásra visszajutás ismét nehezített pályán történt, eső, útszűkület, csalinkázó motorosok és riksások, de most viszonylag jó időt futottunk, hét és fél kilométert sikerült 50 perc alatt megtenni. A távolságot onnan tudom ilyen pontosan, mert Petinek van GPS-e, ami sokszor nagyon jó szolgálatot tett már a bombayi forgatagban.

Másnap, késő délelőtt indultunk útnak, ismét a bevásárlóközpontot céloztuk meg, de most az élelmiszerekre koncentráltunk, rutinos vásárlóként listával mentünk és szép sorjában be is szereztük a szükséges dolgokat. Fizettünk a pénztárnál, a közeli kávézóban megebédeltünk, majd elindultunk a kijárathoz, hogy visszaszerezzük a kocsinkat. Amikor megérkeztünk leadtuk a kocsit, mi tető alatt kiszálltunk és valahova hátulra leparkoltak vele. Természetesen a monszun előtti utolsó pillanatban kezdték el építeni a tetőt, így nem lettek vele teljesen kész, a bejárat feletti részt és a parkolóból csak egy nagyon kis területet sikerült lefedniük. A kocsiba való bepakolás és beszállás már nehezebb műveletnek bizonyult, egy bevásárló kocsinyi szatyrot nem 10 másodperc elhelyezni az autóban pláne úgy, hogy közben ömlik az eső. Valahogy megoldottuk, viszonylag szárazon megúsztuk, de azért átmentünk a szomszédos parkolóba, hogy kényelmesen elrendeződjünk, mivel még 3-4 órás autóút állt előttünk.

Délután négykor végre sikerült Vapi felé venni az irányt és nekiindulni az előttünk álló 170 kilométernek. Ismét a Bombayból való kijutás volt a legnehézkesebb, az eső az út kétharmadáig esett, de mindezek ellenére elég jól haladtunk, este háromnegyed 8-ra meg is érkeztünk. Vapiban is volt eső, már csak szemerkélt, amikor legördültünk az autópályáról, néhány tócsa azért jelezte, hogy nem kis zuhé lehetett korábban. Nos, így történt, hogy az első monszunos esőzést Bombayban éltem meg, nem pedig Vapiban.

Képek az útról

Végre felkerült az első adag kép az utazásunkról. Delhiről láthattok képeket, konkrétan India legnagyobb mecsetjéről, a Jama Masjidról és a Vörös Erődről. Hamarosan jön a folytatás, lesz még látnivaló bőven.

Hétvégi bosszúságok

Az elmúlt hétvégénk sem teljesen úgy sikerült, mint ahogyan terveztük. Az volt a terv szombatra, hogy reggeli után kitakarítunk, majd főzünk valamit. A problémák a hét közepén kezdődtek, amikor eldugult a konyhai lefolyó, Peti azon kapta magát, hogy egy tócsában álldogál. Hívtunk is egy embert, aki mindenféle mechanikus módszerrel próbálta kitisztítani a csövet. Valamit javult a helyzet, de még nem volt tökéletes, ezért péntek este küldtünk utána egy kis sósavat is, hátha segít egy kicsit. Nos, segített, csak a lefolyócső adta meg magát, emberünk előző nap úgy lerángatta, hogy már nem lehetett rendesen visszarakni és egyébként is elég régi darab volt. (Nem kell semmi komolyra gondolni, itt egyszerűen egy rácsatlakoztatott gumi slaggal oldották meg a konyhai vízelvezetést.)
Peti bepattant a kocsiba és elszaladt lefolyócsövet és csatlakozót venni, kemény harminc rupiáért (120 Ft) meg is kapta mindezt. Szerencsére egyből tudta, hogy honnan lehet ilyesmit beszerezni. Nekiállt a szerelésnek, jó esetben passzolt volna a csatlakozó a lefolyócsőre, és egyszerűen feltekeri a menetre, de nem így történt. A cső rozsdás és piszkos volt, így esély sem volt rá, hogy felmenjen. Első körben próbálta letakarítani, használható eredmény nélkül, majd elkezdte belülről faragni a műanyag csatlakozót, hogy legalább rá bírja nyomni a lefolyóra. Kezdett alakulni a dolog, amikor a csatlakozó megadta magát és elrepedt. Nem volt mit tenni, Petinek vissza kellett mennie a boltba és venni egy másikat, azt tanácsoltam, hogy vegyen kettőt és esetleg egy nagyobbat is, hátha jó lesz. Hamarosan visszajött három műanyag csatlakozóval, a nagyobb nem bizonyult használhatónak, így maradt a faragásos módszer. Végre sikeresen felkerült, mondtam Petinek, hogy ragasztó szalaggal is tekerje körbe, ne kockáztassunk. Azóta működik és remélhetőleg nem is lesz már több gond vele.

Mindeközben én mostam, majd gyorsan elmosogattunk és nekiállhattam a főzésnek. Találtam egy jó kis ananászos csirke receptet, volt hozzá friss ananász is, amit pár nappal korábban vettünk a piacon. Mindent előkészítettem, már a húst pároltam, amikor egyszer csak kifogyott a palackból a gáz. Ez volt az első alkalom mióta Peti ideköltözött, még sosem kellett cserélni a palackot. Felhívtuk a céges ügyintéző emberkét, hogy segítsen keríteni egy újat lehetőleg minél gyorsabban. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat, várólista van a gázpalackra, általában kettő van a háztartásokban, és ha kezd kifogyni az egyik, akkor jelezni kell és újratöltik. Mesélte Peti, hogy amikor neki vettek gázpalackot, akkor még hivatalos papírokat is kellett kitölteni róla, ezt nevezem én bürokráciának.
Szóltak, hogy a lakóparkon belül lehet, hogy van egy ember, akinek van fölösleges gázpalackja, várjunk, és majd átviszik. Vártunk, de semmi sem történt, visszahívtuk a céges ügyintézőt, hogy talán más megoldást kellene keresni. Végül talált valakit a cégen belül, aki tudna adni egyet, először egy használtat akart kölcsönözni, de oda adtuk neki az üres palackunkat, így kaptunk egy teljesen újat, ő már úgyis fent van a várólistán, és addig még van elegendő tartalékuk.

Ez is megoldódott, befejezhettem az ebédet, amiből lassan már vacsora lett. Jó éhesek voltunk mire asztalhoz kerültünk, neki is fogtunk egyből. A tévében pont kezdődött egy érdekesnek tűnő film, ami eltartott este kilencig, majd csak ezutána fogtunk neki takarítani. Az idő kellemesebb volt már a lakásban és úgy voltunk vele jobb, ha túlesünk rajta. Éjfélre el is készültünk, alig vártuk, hogy végre lepihenhessünk.
Vasárnapra pihenést terveztünk, blog írás, olvasgatás, fényképek rendezése. Nem is lett volna ezzel gond, ha nem arra ébredünk, hogy elment az áram és 30 fok van a szobában. Hurrá, megint rájuk jött a spórolhatnék és lekapcsolták. Ebben szinte biztosak vagyunk, mivel menetrendszerűen elmegy az áram minden második vasárnap legalább fél napra. Megreggeliztünk, majd hagyományos módszerekkel próbáltuk hűteni magunkat, hidegzuhany, spriccelő, legyező. Ez így ment két órán keresztül, időnként belefáradtam és kómás állapotban feküdtem az ágyon, várva, hogy történjen valami; Peti pedig csodálkozva nézte, hogyan tudok ilyen melegben aludni. Meguntuk a dolgot és úgy döntöttünk elmegyünk autókázni, abban legalább van légkondi. Elindultunk a tengerhez, egy olyan helyre, ahol korábban még nem jártunk együtt, persze rengeteg indai szaladgált a parton, de szerencsére ők egy kupacban szeretnek lenni, mi pedig jó messzire elsétáltunk. Kellemesen hűsített a tenger felől érkező fuvallat, így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt a forró levegő. Kagylókat gyűjtöttünk, majd lassan visszaindultunk a kocsihoz, mivel kezdtünk kiszáradni. A közelben van egy erőd, ahol még szintén nem jártunk, nagyon szép kilátás nyílik innen a tengerre és Daman városára. Sétálgattunk, fényképezgettünk, majd átmentünk a hídon a városba és beszereztünk két üveg bort – egy fehéret és egy rose-t - rosszabb napokra.
Lassan esteledett, ideje volt valami vacsora után nézni, elmentünk egy étterembe, ahol már korábban is jártunk, még nem voltak sokan, épp akkor kezdték teríteni az asztalokat. A légkondi szokás szerint nagyon hűvösre volt állítva, próbáltunk olyan helyre ülni, ahol kevésbé volt hideg. Rendeltünk inni, majd a főételt is kiválasztottuk, de a kiszolgálás hihetetlenül lassú volt, legutóbb teltháznál sokkal gyorsabban megkaptuk a rendelésünket, mint most. Nem voltam túl jó hangulatban, a tűző naptól megfájdult a fejem és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.

Este hét körül érkeztünk meg, akkor már három órája volt áram, legalábbis a mikró órája ezt mutatta. Aznapra még annyi volt a tervem, hogy sütök egy kis muffint, amit már előző héten is szerettem volna. Gyorsan összeállítottam a tésztát, Peti segédkezett a csoki darabolásban és a forma kivajazásában, (mivel itt kisebb a forma és nincs hozzá papír). Bemelegítettük a sütőt és vártuk az eredményt. Nos, meglepően jól sikerült a tojás nélküli muffin, helyette egy kanál áfonya lekvárt használtam, ami tökéletesen megfelelt a célnak és még kellemes ízt is adott neki.

Nem csak mi örültünk a jól sikerült sütinek, hanem a csótányok is, most hogy már szabad volt az út a lefolyónál előmerészkedtek az édes illatra. Más már nem is hiányzott volna jobban, mint ezek a váratlan látogatók. Peti lefújta őket kb. fél flakon rovarirtóval, majd kirakta a csapdákat és még néhány kartonlapot is felszerelt a mosogató ajtajára, nehogy megint kijöjjenek. Eközben én a nappaliban vártam, hogy elmúljon a csótányveszély, még mindig borsódzott a hátam annak az óriási (legalább 7 cm-es, nem vicc) csótánynak a látványától.

Így tervezzen az ember bármit is a hétvégére, otthon is közbe szoktak jönni dolgok, de nekem úgy tűnik, mintha itt egy kicsit gyakrabban történne velünk ilyesmi. Mindenesetre ismét gazdagabbak lettünk néhány tapasztalattal és élménnyel.

Hétköznapi örömök

Az elmúlt hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy bemenjünk Bombayba és bevásároljunk. Többek között egy régóta tervezett elektromos sütő vásárlása volt a cél, ehhez néhány edény és persze olyan élelmiszerek, vegyi árúk, amiket Vapiban nem lehet megkapni.

Péntek kora délután elindultunk, hogy elkerüljük az esti csúcsforgalmat, szerencsére nem is volt nagyobb fennakadás, a szokásos három és fél óra alatt sikeresen megtettük az utat. Egész jól viselem már az indiai forgalmat, sokkal ritkábban markolok az ülésbe, sőt néha már nézelődni is merek. Az estét Viktoréknál töltöttük, náluk szálltunk meg az utazást megelőző éjszakán is. Jól sikerült este volt, söröztünk, beszélgettünk, kiültünk a tengerpartra és csak bámultunk bele az éjszakába.
Másnap késő délelőtt indultunk el bevásárolni a szokásos helyünkre, a Hyper Citybe. Számunkra ez hatalmas öröm ilyenkor, olyan dolgokat vehetünk, ami otthon természetes, pl. csirkehús, felvágott, kifli, öblítő, konyhai papírtörlő. Ezek a dolgok vidéken vagy egyáltalán nem kaphatóak vagy csak nagyon ritkán. Elég sok időt eltöltöttünk nézelődéssel, élveztük, hogy van választék mindenből, többek között lekvárból, fagyiból, müzliből, kávéból és persze jól be is vásároltunk.
A sütőt is kiválasztottuk, a neten is nézelődtünk már előtte, hogy milyet lenne célszerű venni, végül egy helyi márka mellett döntöttünk, ha netán szükséges, akkor könnyebb legyen szervizeltetni. Az itteniek nem igazán használnak ilyesmit, főleg olajon és sütőlapon sütnek, a sütőt pedig úgy kell elképzelni, mint egy nagyobb mikrót. Vettünk hozzá jénai tálakat és muffin sütőformát is, végre lehet alkotni. Így azért sokkal többféle ételt fogunk tudni készíteni, ami azért elég fontos pláne, hogy kevesebb hús van az étrendünkben. Jó néhány szakácskönyvünk van, amiben rengeteg receptet kinéztünk, de eddig nem tudtuk elkészíteni a sütő hiánya miatt. Mostantól lényegesen megnőtt a megvalósítható variációk száma, lehet konyhatündérkedni.

Szóval ilyen örömök értek bennünket a hétvégén, a visszautat is szerencsésen megjártuk, még sötétedés előtt hazaértünk és csak egy félórás dugóba szaladtunk bele, amit egy árokba borult teherautó okozott.

Delhi I.

Beöltöztünk a városnézéshez, sapka, hosszú lenvászon nadrág, napozókrém, napszemüveg, a hátizsákban természetesen víz, kéztörlő, fényképező és pénz. Megkérdeztük a portán, hogy mégis merre induljunk a metróhoz, el is magyarázták, csak az első lépés kimaradt és mi egyből rossz irányba indultunk. Halljuk, hogy valaki kiabál a hátunk mögött, ja, hogy a másik irányba kell menni, ok, most már meg fogjuk találni. Átverekedtük magunkat néhány kereszteződésen és már meg is érkeztünk a metróhoz felvezető lépcsősorhoz. Éljen, végre valami kultúrált közlekedési eszköz, és tényleg az, meglepő módon londoni színvonal. Tanakodtunk, hogy milyen jegyet vegyünk, végül vettünk egy feltölthető „smartcard”-ot, amire rátöltettünk egy napijegyet. Utólag rájöttünk, hogy ha egyszerű jegyet veszünk, az még olcsóbban kijön, de így is nevetségesen alacsony összegekről beszélünk, 4-5 megálló kb. 50 forintnak megfelelő rúpia. Itt is ugyanolyan kapukon keresztül lehet bejutni a metróhoz, mint Londonban, lehúzod a kártyádat vagy bedobod a zsetont (token-t) és már bent is vagy. Annyi a különbség, hogy mindezt egy biztonsági átvilágítás előzi meg, át kell menned egy detektoros kapun és még a táskádat is átnézik. Azért ez egy kicsit túlzásnak tűnik, de valószínűleg nagyon tartanak attól, hogy valaki bombát visz fel a kocsikba, amire valljuk be van némi esély az itteni vallási kultúrák keveredését ismerve. Meglepően tiszta és tágas a metró területe, méltón büszkék rá és remélhetőleg meg is őrzik ebben az állapotában. A metrókocsik szintén hasonlítanak a londonihoz, annyi különbséggel, hogy az itteniek szélesebbek, tágasabbak. Első körben persze nem sikerült leülni, de nem is bántuk, élveztük az új élményt, és nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy áthaladtunk a városon.

A Karol Bagh station-től indultunk (kék vonal), három megálló után átszálltunk a sárga vonalra a Connaught Place állomásnál, majd a végállomáson, Central Secretariate-n szálltunk ki. Ahogy feljöttünk a metróból hirtelen azt sem tudtuk merre induljunk, építkezés mindenhol, épül a következő metróvonal, aztán megláttuk az India Gate-et és máris sikerült betájolni, hogy mi merre van. Mi a másik irányba indultunk, a kormányzati negyed környékére, ahol hatalmas parkok és széles sugárutak övezik az épületeket. Érdekes látványt nyújtott a parlament, inkább hasonlított egy stadionra, mint kormányzati épületre. Peti nagy élvezettel fotózott, közben a homlokát törölgette, én pedig árnyéktól árnyékig szaladgáltam és próbáltam túlélni a több, mint negyven fokos meleget. Itt még nem kapott el az ihlet, a gépem egyelőre a táskában lapult és várta, hogy fotók százait készíthesse. Időnként megálltunk, muszáj volt pihenni és vizet inni, különben hamar kiszáradtunk volna. Peti jól felkészült turista módjára tanulmányozta a könyvet, hogy merre induljunk tovább Ghandi házához, én pedig a megérzéseimmel próbáltam hozzájárulni az útirány megválasztásához. Hamarosan meg is érkeztünk a közös erőfeszítésnek köszönhetően, még éppen időben, hogy gyorsan körbejárjuk a múzeumot. Azt gondoltuk, hogy majd egy egyszerűen berendezett, szokványos kiállítást találunk, de nem, egy impozáns, jól megtervezett, látványos, interaktív elemekkel teli gyöngyszemre bukkantunk. Elolvastunk pár anekdotát Ghandi életéből, láttuk a használati tárgyait, az ágyát és végül az utat, ami ahhoz a helyhez vezetett, ahol egy ámokfutó meggyilkolta. A kiállítást nem sikerült teljes egészében megtekintenünk, de a házat körülölelő parkot szerencsére még nem zárták be, így volt időnk körbejárni, fényképeket készíteni és egy kicsit az árnyékban hűsölni.

Még napnyugta előtt el akartunk érni a Jantar Mantar-hoz, ahhoz az építményhez, amit időmérésre és asztrológia jelek olvasására építettek 1724-ben. Érdekes látványt nyújt Delhi közepén egy hatalmas obszervatórium, sajnos a köré felhúzott magas épületek rontják a használhatóságát, a nap már korábban eltűnik a házak mögött, mint ahogy valójában lebukik. Mindenesetre élveztük az óriási játszótér felfedezését, a legmagasabb pontra azonban már nem mertem felmenni, a tériszonyom erősebb volt nálam. Számomra nem tűnt túl biztonságosnak a hely, meredek lépcsők korlát nélkül, így csak Peti kapaszkodott fel. Lent vártam, hogy visszatérjen a magaslatról és megmutassa a készített képeket. Hamarosan el is jött a záróra, kijöttünk a parkból és az út másik oldalán megláttunk egy éttermet, ami tökéletesnek tűnt egy kellemes vacsora elfogyasztásához. Ezután átmentünk egy közeli kávázóba, mivel nem kívántunk ismét por kávét inni, nem is bántuk meg, jól esett végre igazi kávét fogyasztani. Más tervünk már nem volt erre a napra, csak megkeresni a metróállomást és visszajutni a hotelba. Rövid séta után meg is találtuk a metrót, ami fölött egy kellemesen kivilágított, szökőkutakkal díszített parkra akadtunk. Feltétlenül körbe kellett még járnunk, csináltunk néhány képet és az egyik helyen kicsit le is telepedtünk. Természetesen akadt néhány indiai, aki fényképezkedni szeretett volna velünk, az egyik apuka a kisfiával jött, nagyon udvariasak voltak és a kissrác is helyes volt, nem mondhattunk nemet. Íme az eredmény:

Későre járt már, visszamentünk a hotelba, ahol hamarosan ágyba is kerültünk, nem volt gond az elalvással egy ilyen mozgalmas nap után.

Újra Vapiban

Szombat hajnalban sikeresen visszaérkeztünk az utazásból, nem kevés kaland és megpróbáltatás követően. Utunk első fele a tervek szerint haladt, viszonylag gördülékenyen jutottunk el a célállomásainkhoz a hatalmas hőség ellenére. Azonban Bodhgayaban valaki rontást küldhetett ránk vagy talán rossz irányból kerültük meg Buddha templomát, mivel onnan kezdve folyamatosan peches dolgok történtek velünk.
Nem jött a megrendelt fuvar, órákat késett a vonatunk, emiatt a másnapunk időben teljesen elcsúszott, vihar, áramszünet, nem működő bankautomaták, gyomorrontás, hétfői zárva tartás, zápor, megfázás, hidegvíz, fagyoskodás, egész napos sztrájk kicsit jobb idővel, láz, újabb vihar, hiába való koránkelés: napfelkelte helyett hatalmas köd.
A visszautunk viszonylag simán ment, csak pár órás csúszást szedtünk össze, így 18 és fél óra alatt haza is értünk, ebből 6 órát autókáztunk, közel 5 óra hosszat repültünk, a többi idő pedig várakozással és átszállással telt.
Mindezek ellenére pozitívnak mondhatjuk az elmúlt két hét mérlegét, rengeteg élménnyel, tapasztalattal és sok-sok fotóval térhettünk haza.

Utunk első állomása Delhi volt, tavaly már jártunk itt, de csak átutazóban, egy egyszerű hotelban eltöltött éjszaka erejéig. Most két teljes napot szántunk a város megtekintésére, ami kicsit sietősen elég is volt a főbb látványosságok megcsodálására.
Egy délelőtti repülőjárattal jöttünk Bombayból, ami viszonylag időben érkezett, a fél órás késés még nem adhat okot panaszra. A gépből való kiszállás után két dologra kell nagyon figyelni Indiában, ha szükséges minél gyorsabban megcélozni a mosdót, a másik pedig, minél gyorsabban keríteni egy kocsit és egy jó helyet a futószalag mellett. Mindez csupán a hatalmas tömeg elkerülése végett szükséges, azonban nincs rá garancia, hogy sikerül, mindenesetre érdemes próbálkozni. A lökdösődés, figyelmetlenség, udvariatlanság sajnos itt alapvetően jellemző, erre fel kell készülnie lelkiekben annak, aki elhatározza, hogy Indiába látogat. Van még egy dolog, amit nehezen fogadott be a lelki világom, de már kezdek belenyugodni: a fehér emberek folyamatos lejmolása. A reptereken a WC használata elvileg ingyenes, ha már fizet az ember lánya a repjegyért, akkor legalább használhassa ingyen a mosdót, de vannak segítőkész nénik, akik kezedbe nyomják a kéztörlő papírt, utána pedig tarják a markukat. Érdekes módon csak a fehérektől várják a pénzt, az indiaiaknál nem is próbálkoznak. Az első egy-két alkalommal még udvarias utas lévén kezükbe nyomta két-két rúpiát, de a sokadik alkalommal már bosszantott a dolog, inkább meg sem töröltem a kezemet és kiviharzottam.
Itt Vapiban pedig a koldusok szúrtak ki maguknak, békésen megyünk a boltba kocsival, amikor már messziről meglát a koldus nő karján a gyerekével. A boltba még be tudunk jutni, de amint kijövünk elkezd szaladni utánunk, és artikulálatlan hangon alamizsnáért könyörög, mi pedig sprintelünk, hogy a kocsi védelmébe húzódhassunk. Tegnap egy féllábú koldus táltosodott meg és hihetetlen sebességgel közeledett felénk, amint kiléptünk az üzletből; muszáj volt sietni, a hátam közepére se kívántam, hogy hozzám érjen. A piros lámpánál pedig rendszeresen kopogtatnak a kocsi ablakán, hátha megszánjuk őket és adunk pénzt ennivalóra, de nem, mi kegyetlenek vagyunk, és nem érezzük úgy, hogy a mi dolgunk lenne ezeknek az embereknek megoldani a problémáit.

Visszatérve az úthoz, sikeresen felszedtük a csomagjainkat, a praktikusság kedvéért most inkább a hátunkra vettük a zsákokat és elindultunk kifelé, ahol iszonyatos embertömeg állt cetlikkel és táblákkal a kezükben. Én mentem elől, Peti a hátam mögött vizslatta a tömeget, amikor kiszúrtam emberünket, egy cetlit lobogtatva haloványan ráírva Peti nevével. Intettünk neki, kiverekedtük magunkat a tömegből és futólépésben követtük a kocsiig, nem volt egyszerű majdnem negyven fokban, csomagokkal megpakolva loholni. Közel egy órás út után meg is érkeztünk a szállásra, addigra már kókadoztam a melegtől és alig vártam, hogy végre légkondicionált helyiségbe léphessek. A hotel teljesen kultúrált volt, a személyzet is nagyon barátságosan viselkedett, megkaptuk a szobánkat, magunkhoz vettünk némi kaját és helyre is állt a lelki békénk. Össze kellett kapni magunkat, ha még aznap látni akartunk valamit, így erőt vettünk magunkon és nyakunkba vettük a várost.

Ízelítő

Az utazáson történt élményekre még egy kicsit várnotok kell, majd csak Vapiban fogok nekilátni a beszámolók megírásának, de addig is Peti blogjában találtok némi kárpótlást. Hamarosan jelentkezem.

Útrakelünk

Péntek délután elhagytuk Vapit és Bombay felé vettük az irányt, hogy megkezdjük két hetes utunkat Észak-Indiába. Az első éjszakát Peti munkatársáéknál töltöttük, kényelmesebb volt Bombayban aludni, mint hajnalban útra kelni, hogy elérjük a fél 10-kor induló járatot Delhibe. Itt két napot töltünk, ennyi idő elég lesz a főbb látványosságok megtekintésére, majd ismét repülőre szállunk és Khajurahot célozzunk meg. Ezt a helyet egy, a Káma Szutra motívumaival ékesített templom teszi híressé. Ezt követően újra a magasba emelkedünk és irány Varanasi, a Gangesz partján az egyik legismertebb és legszentebb hely. Szintén két napot maradunk ebben a városban is, innen pedig vonattal folytatjuk tovább utunkat Bodh Gaya-ba. Itt található az a bizonyos fa, ahol Buddha megvilágosodott, ha nem is az a fa áll ott, ami egykoron, de az eredeti fából származó hajtást ültették újra. Ezen szent helyek meglátogatását követően újból vonatozunk, majd Kelet-India legnagyobb városába érkezünk, Kalkuttába. Két nap városnézés után ismét vonatra szállunk és a hegyek felé vesszük az irányt, innen pedig dzsippel kell tovább haladnunk, hogy feljussunk a több mint 2000 méteres magasság felett található Darjeelingbe. A tartósan negyven fok feletti hőség után vélhetően jól fog esni a 20 fok körüli hőmérséklet, ezért itt töltjük majd a legtöbb időt, három éjszakát. Az utolsó napon két repülőút után érkezünk meg Delhin keresztül Bombayba.

Tartalmasnak és a meleg miatt valószínűleg kimerítőnek ígérkezik az utunk, azonban olyan helyek meglátogatását vettük tervbe, ahova nem minden nap juthat el az ember, így nem hiszem, hogy okunk lenne bármiféle panaszra. Peti blogjában egy térképet is találhattok a tervezett útvonalról és néhány linket a célállomásokról.

Aki kíváncsi kalandjainkra, tartson velünk!

Hétfő reggel

Nem volt egyszerű a mai reggel, ha nem a saját szememmel láttam volna, komolyan mondom el se hiszem. A közel tíz perces autóút alatt, amíg beértünk a munkahelyre annyi szabálytalanságot láttam, mint otthon egy hónap alatt se.
Nagy nehezen kiverekedtük magunkat az utcából, a még mindig tartó építkezés továbbra is folyamatos úttorlaszt biztosít. Kikanyarodunk az útra, egy fekete kocsi szerencsétlenkedik előttünk, Peti meg is előzi, hogy haladjunk. Ekkor jön szembe egy teherriksa megpakolva, természetesen szabálytalanul, hisz az út elvileg egyirányú. Megzavarodik, és nem tudja melyik oldalon kell mennie, elkezdi rángatni a kormányt, de Peti dudálással helyre rakja a dolgokat és kikerül bennünket. Lekanyarodunk, fordulnánk ki a másik útra, amikor oldalról hirtelen elénk vág a fekete kocsi. Ismét dudálás, majd szolidabb káromkodás közepette kikanyarodunk. A fekete kocsi sofőrje rendesen rálép a gázra, nehogy vissza találjuk előzni, majd hirtelen felhajt az autópályára, úgy hogy körbe sem néz... Riksák és motorosok kerülgetése után odaérünk a kereszteződéshez, ahol a lámpák ellenére hihetetlen káosz uralkodik. Zöld jelzést kapunk és elindulunk, de így is csak folyamatos dudálás közben tudunk átjutni. Végre a mellékúton vagyunk, semmi extra, egy-két motoros, riksa jön szembe, de ez már fel sem tűnik. Két perccel később egy kb. másfél autónyi úton egy teherautó jön szembe, miért is húzódna le, áá, dehogy, legalább egy kicsit, hogy ne kelljen a bokorba mennünk. Épp elférünk, majd rákanyarodunk a Richterhez vezető útra, végre beérünk. Azt hiszem sikerült felébredni, egyébként is szörnyű az itteni vezetési stílus, de úgy tűnik a hétfő reggel itt is kritikus. Még jó, hogy India azon részén élünk, ahol legrosszabb a közlekedési morál.

Jó hírek

Köszönjük a drukkolást, úgy tűnik jól csináltátok, mivel találtunk egy megfelelő lakást. Igaz még várnunk kell rá pár hetet, de inkább ezt tesszünk, mintsem egy olyan helyre költözzünk, ahol bűzlik a környék és elönti az utcákat a monszun. Itt sincs 24 órán keresztül ivóvíz, csak fúrtkútból tisztított víz, de nekünk végülis megfelel, hisz úgysem iszunk csapvizet. Az áramellátás pedig annyiból jobb, hogy van egy generátor, ami áramszünetek idején beindul és alapellátást szolgáltat, ami villanyt, ventilátort és liftet jelent. A konnektorok ebben sajnos már nincsenek benne, így a hűtőt el kell látnunk jégakkukkal és ilyenkor a légkondikat sem fogjuk tudni használni.

Van egy környék Vapiban, ahol van folyamatos ivóvíz és lényegesen kevesebb az áramszünet, ezt a részt G.I.D.C. (Gujarat Industrial Development Corporation) area-nak nevezik. Első körben itt próbáltak szétnézni, a lakásokkal nem is lett volna gond, de a környék szörnyű volt: szemetes, zsúfolt utcák, nyitott szennyvízcsatornák, a házak közvetlen közelében húzódó magasfeszültségű vezetékek, valamint a szomszéd falra nyíló „nagyszerű” kilátás. Hiába kedvezőek az egyéb feltételek, ha a környék nyomasztó, számunkra mégiscsak ez az elsődleges szempont, olyan helyet pedig szinte lehetetlen lett volna találni, ami minden elvárásnak megfelel.

Ha minden jól megy, június eleje, közepe táján beköltözhetünk és berendezkedhetünk. Reméljük az építtetők is így gondolják, és még a monszun megérkezése előtt befejezik a munkát.

Esti sport

Egy új sporteszköz vásárlásának köszönhetően mostantól hatékonyabb módszerrel űzhetjük a szokásos esti tevékenységünket. Eddig manuális és vegyi módszereket vetettünk be, Peti természetesen a vegyi fegyveres támadást részesíti előnyben, én inkább a hagyományos eszközök híve vagyok, úgymint tenyérrel, kispárnával való csapkodás.
Azonban az új fegyver mindkettőnk kedvence lett, mostantól úgymond bio hadviselést folytatunk. A vicc az egészben, hogy mióta rendelkezünk az új csodafegyverrel, nem akarnak jönni a kis „dögök”, hiába mozgatunk meg mindent a szobában, valahol sunyítanak, és rajtunk röhögnek. Amint lefekszünk persze előkerül egy-két delikvens és megpróbál támadást indítani ellenünk, de ekkor jön az elektromosan tölthető, szúnyoggyilkos teniszütő. Eddig ez bizonyult a leghatékonyabb támadóeszköznek, ég áldja a kínaiakat az ügyes ötleteikért. :)

Lakáshelyzet

Ma már sokkal jobban vagyok, így volt kedvem elrendezni a korábban készített képeket a lakásról és a környékéről. A lakópark, ahol a ház van, kifejezetten takaros a város más területeihez képest, azonban van néhány probléma a környékkel. Mivel közel van az autópálya, ezért sok a por, a melegebb hónapokban nagyon gyakran van áramszünet, sokszor fél napokra is kikapcsolják. Folyamatos ivóvíz sincs, csupán néhány órára indítják el meghatározott időközönként. A közelünkben van egy mocsár, egyenlőre még nem érezhető a szaga, de ha jön a monszun, akkor probléma lehet. Ezen okokból most új lakást keresnek nekünk, de eddig elég siralmas volt a felhozatal; ma megnéztünk hármat, egyik rosszabb volt, mint a másik. Azt hittem vették az adást, hogy kultúrált környéken keressenek lakást, nem szemétkupacokat, villanykábeleket és gyanús mocsarakat szeretnénk az ablakunkból látni. Eddig egy lakás volt, ami tetszett, annak is hirtelen felment az ára, majd eladták másnak. Holnap további lakásokat megyünk nézni, légyszi szorítsatok, hogy végre akadjon egy olyan, ami megfelel a "hatalmas" elvárásainknak, úgymint folyamatos ivóvíz és áramellátás, valamint emberi környezet.

Mozgalmas napok

Az elmúlt héten meglehetősen sűrű volt a programunk, hétfőn vendég érkezett otthonról a céghez, Peti főnöke, így minden napra akadt valami elfoglaltságunk. Konkrétan minden délben céges ebéd, esténként pedig vacsora. Az első nap még örültünk neki, végre hús, és a kiadásunk is kevesebb lesz. Hétfőn este a főnök házába voltunk hivatalosak, indiai stílusban berendezett lakás, tágas terekkel. A nappaliban ültünk le és elkezdődött a három órán át tartó vacsora. A főnök felesége tálalta a kajákat, időnként a cseléd is besegített, bár kicsit ügyetlenke volt, néhányszor le is tolták érte. Háromféle előételt hoztak, többféle pörkölt rágcsálnivalót, utána hal, majd kecskehúsból kebab következett, és ez még csak a bemelegítés volt. Mellé whiskyt és sört ittak a férfiak, egy kevés whiskyt én is elfogadtam, de inkább a szódát részesítettem előnyben. Mindeközben az udvarra kizárt labrador folyamatosan zörgött, hogy engedjék már be végre, mivel ő bent szokott tartózkodni a lakásban; szegénynek még jó ideig várnia kellett.
Asztalhoz ültünk, ahol további fogások vártak, indiai módon elkészített csirke, rák, rakott zöldség (ami nagyon finom volt), kukoricasaláta, még egyféle saláta és roti, azaz indiai kenyér. A főnök kibontott egy üveg indiai vörösbort, az egyik legjobb shiraz volt, amit itt kapni lehet. Folyamatosan kínálgattak evés közben, nehogy üres találjon lenni a tányérunk, mi már szétdurranni készültünk, de nem sérthettük meg őket, muszáj volt ennünk a desszertből is, narancsos-gyümölcsös vanília fagyi. Örültünk, hogy végre elengedtek és indulhatunk haza, a kutya is nagyon örült, körbe is szaladgált bennünket, miközben a indiai főnök és Peti főnöke rágyújtottak, meg persze a szúnyogok is nagy örömmel vették, hogy a ház előtt álldogálunk.

Kedden ugyanez volt a műsor, csupán más helyszínen, egy nyitott étteremben, ahol ismét élvezhettük a szúnyogok társaságát, bár én készültem, korábbi tapasztalataim arra intettek, hogy fújjam be magam riasztóval. Ha nem is mindet, de a csípések nagy részét sikeresen megúsztam. Az itt elköltött vacsora rövidebb volt, csupán két és fél óra. Mivel Peti ivott, a főnök intézett sofőrt, aki hazavitt bennünket a saját kocsinkon. Szerdán a teljes menedzsment részt vett a vacsorán, az ő kívánságukra a tengerparton lévő hotelba mentünk, ahol korábban is jártunk Petivel. Érdekes összejövetel volt, 13 férfival vacsoráztam együtt és ebből csak kettő volt fehér, most először kicsit zavart, hogy én vagyok az egyetlen nő. Bent az irodában ez nem zavaró, sokat javít a helyzeten, hogy van saját „üvegkalitkám” és ott nyugodtan dolgozhatok.
Itt is bőséges lakomát csaptunk, később megszámoltuk Petivel, legalább 10 féle ételt kóstoltunk meg, ami nem jelenti azt, hogy sokat ettünk belőle, mindegyikből csak egy keveset. A kollegák gyorsan ellazultak a sörtől, mivel ők sokkal ritkábban isznak, de volt aki nem is ivott egyáltalán. Érdekes, hogy nem mertek dohányozni a főnök előtt, csoportosan elvonultak és titokban rágyújtottak valahol, európai szemmel ez elég viccesnek tűnt. A vacsora után a főnök vitt haza bennünket, alig vártuk, hogy kipihenhessük az evés fáradalmait.

Csütörtökön az itteni főnök elutazott Bombayba, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek, néhány újabb vendég érkezett Magyarországról és velük volt programja. Aznap abban a hotelban ebédeltünk és vacsoráztunk, ahol Peti főnöke lakott, svédasztalról válogathattunk, aminek elég nehéz ellenállni. Nos, mindennek meg is lett a böjtje, másnap reggel én is megismerkedhettem azzal a fogalommal, amiről már Peti beszélt: „csípős hasmenés”, mindezt még az is tetőzte, hogy elfogyott a vizünk, egy csepp sem jött a csapból, később kiderült, hogy valaki elzárta a főcsapot. Szerencsére azért be tudtam menni dolgozni, szép lett volna, ha pont akkor nem megyek, amikor az otthoni nagyfőnökök látogatóba jönnek a gyárba.
Aznap már visszafogtam magam kajálás terén, bár kicsit még mocorgott a gyomrom. Szombaton minden rendben volt, be is mentünk dolgozni egy fél napra, itt ugyebár az is munkanap és a szaporodó tennivalók nem várhattak hétfőig. Gyorsan eltelt a hétvége hátralévő része, egy kis shoppingolással (kivételesen most nem nekem vásároltunk), takarítással, pihengetéssel.

Vasárnap már bátrabban ettem, igaz szerintem semmi megterhelőt, de a történtek alapján mégis elkövettem valami hibát. Estére begörcsölt a gyomrom, fájt a fejem, hasmenés, hányás, később még hőemelkedésem is lett. Reggelre vizet sem tudtam inni, minden kijött belőlem, ekkor már biztos volt, hogy ebből orvos lesz. Peti bement dolgozni és mondta, hogy kér időpontot az orvosnál, aztán majd hazajön értem. Tizenegyre kaptunk időpontot, alig éltem, de muszáj volt elmenni. Nem voltam túl jól, kis zacskóval a kezemben üldögéltem a kinti váróban és csak remélni tudtam, hogy az állapotomat látva hamarabb beszólítanak. Szerencsére tényleg nem vártunk sokáig, behívott a doki, alaposan kikérdezett, hogy mikor és mit ettem, megvizsgált, majd felírta a gyógyszereket és Petinek elmagyarázta, mikor melyiket kell bevennem. Gyorsan kiváltottuk az orvosságot a közeli patikában, ahol mindenből csak annyi szemet adnak, amennyit az orvos mondott, majd hazasiettünk. Aznap már nem ettem semmit, örültem, hogy birok inni és a gyógyszerek bennem maradtak. Ráadásul tíz órán keresztül áramszünet volt, a harminc fokos melegben se ventilátor, se légkondi, az volt a szerencsém, hogy valamennyit tudtam aludni, hisz máshoz nem is lett volna erőm. Ma már jobban vagyok, egy keveset ettem, de még nem az igazi, szedem az antibiotikumot és próbálkozom mindig egy kicsit többet enni, hogy újra erőre kapjak. (Annyi erő azért volt bennem, hogy befejezzem a szombaton elkezdett bejegyzést, amint láthatjátok.)

Azt hiszem megtanultam a leckét, ízlik az indiai kaja, de nem szabad túlzásba esni, náluk a kicsit csípős is csípős, olyan pedig nincs, hogy nem fűszeres, itt minden kaja az. Nem hiszem, hogy bármi romlottat ettem, egyszerűen csak kikészült a gyomrom a sokféle erős fűszertől, úgy érzem mostantól menni fog az „indiai” diéta és jobban vigyázok magamra.

Képek a cégről

Ismét kerültek fel új képek, némi ízelítő az itteni helyzetről. Most az indiai élet szebbik oldalát láthatjátok, de majd lesznek elrettentő képek is. Megörökítem a számunkra furcsa dolgokat, természetesen nem fog elmaradni a kommentár sem.
Még egy dolog, mostantól tudtok "megjegyzést" írni a blogomhoz, amit örömmel vennék, jól esne néhány visszajelzés, üzenet otthonról és persze azt se felejtsétek el odaírni, hogy kitől. Előre is köszönöm Mindenkinek!

Vízumregisztráció

Mára csak egy rövid bejegyzés. A hét eseménye a vízumregisztráció volt (odamenet készültek az autós képek), mindezt sikerült Petinek elég terjedelmes formában leírni, így én nem kívánom részletezni, inkább olvassátok el a történteket itt vagy a Peti blogja link alatt.

Judit képei

Megszületett a Webalbumom és felkerültek az első képek, a Judit képei link alatt megtaláljátok őket. Hamarosan lesznek újak, addig is kellemes képnézegetést. :)

Húsvét vasárnap

Nem volt okunk panaszra, az otthoni hűvös időjárás helyett mi élvezhettük a márciusi nyarat, ami itt 34 fokot jelent. Nem keltünk korán, kényelmesen készülődtünk, a késői reggeli után elindultunk a szomszédos Damanba, ami a legközelebbi tengerparti város.
Egy ottani hotelt céloztunk meg, ahol van egy helyes kis medence is, vasárnapi programnak tökéletes. Kettő óra körül értünk oda, közben kiderült, hogy a medence fél 4-ig le van zárva, és akkor kezdődik csak a délutáni nyitva tartás. Nem volt gond, addig a tengerparti étteremben ütöttük el az időt. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy India északi részén a tenger nem kék, hanem szürkés árnyalatban pompázik. Ezen a részen több folyó is beleömlik a tengerbe és nagyon sok hordalékot hoz magával, ami elszínezi a vizet, és valószínűleg koszos is.
Egyébként kellemes volt a tenger felől érkező fuvallat miközben vártuk a pincért, hogy megkapjuk az ebédünket. Zöldséges kaját és gyümölcsöt ettünk, már kezdem megszokni, hogy ritkábban eszem húst és nem is igazán hiányzik, mivel itt jóval fűszeresebbek az ételek és eltelítenek. Megittuk a kávénkat, és addigra már a medence is nyitva volt. Elvileg csak a hotelben lakók használhatják a medencét, de jó pénzért persze bármit el lehet intézni, ami annyira nem is volt vészes, csak 100 rúpia fejenként és még számlát is adtak róla.

Pálmafák alá helyezte el a személyzet a napágyainkat, kicsit megmártóztunk és visszamentünk pihengetni. Azonban a vízben lubickoló vendégek eléggé hangosak voltak, becsuktam a szemem, és úgy éreztem magam, mintha egy zsúfolt strandon lennék. Mindezt még az is tetőzte, hogy elkezdtek hasasokat ugrálni, és folyton lefröcsköltek. Peti rövid időn belül megelégelte a dolgot és egy határozott mozdulattal átküldte őket a medence másik oldalára, szerencsére vették az adást.

A változatosság kedvéért itt is én voltam az egyetlen nő, legalábbis a medencében. Nem igazán divat nők körében az úszkálás, inkább csak a férfiak és a gyerekek merészkednek be a vízbe, ha netán nők is bejönnek, akkor pedig századelőt idéző fürdőruhában jelennek meg. Az úszás nem igazán az erősségük, meg kellett, hogy mutassuk hogyan kell. Gondolom, nem csak ez keltette fel az érdeklődésüket, hanem a bikinim is, amit feltételezésem szerint nem sűrűn látnak. Nem maradtunk sokáig, bemelegítésnek elég volt néhány óra a medence parton, abban biztos vagyok, hogy a közeljövőben gyakori vendégek leszünk a hotelben.

Első hét

Először is Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok Mindenkinek! Ma itt is ünnep van, egyébként munkanap a szombat. Ők Holit ünnepelnek, aminek következő a története: „A Holit február-március hónap teliholdas napján ünneplik. A hagyomány szerint az emberek ilyenkor porfestéket és színes vizet szórnak, illetve locsolnak egymásra. Ezt Bradzsában (a Vrindávana körüli területen), különösen Varsanában és Nandagrámában igen nagy vidámsággal ünneplik meg. A Holiról szóló egyik történet szerint egyszer, amikor Prahláda Mahárádzsa saját apja imádata helyett annak ellenségét, az Úr Visnut akarta imádni, apjának húga, Holiká, akit a tűz nem égetett, a kisfiúval együtt beült egy nagy tűzbe, hogy megölje őt. Prahláda odaadása azonban olyan nagy volt, hogy megvédte őt a tűz karmaitól, miközben Holiká viszont halálra égett. Erre emlékezve Holi előestéjén nagy tábortüzeket gyújtanak egész Indiában, melyekbe az új gabonatermésből egy részt felajánlásként beledobnak.” (Forrás: Terebess Ázsia Lexikon)
Ennek örömére ma itthon maradtunk, úgy döntöttünk inkább kihagyjuk, nehogy bennünket is meglocsoljanak színes festékekkel. Reggel kopogtatott valaki az ajtón, de nem nyitottuk ki, biztos, ami biztos.

Gyorsan eltelt az első hét, hétfőn kicsit fáradtan mentünk be dolgozni a mozgalmas megérkezést követően, ezért haza is jöttünk korábban és kicsit még rápihentünk a hétvégére. A munkahely kellemes csalódás volt, a környezet nagyon kultúrált, szépen gondozott kert, tiszta, igényes épület és egy saját kis fülke, ahol dolgozhatok. Itt üvegajtók vannak, de egy sávban el van homályosítva az üveg, hogy mégse bámulják az embert egész nap. A fülkék végig a fal mellett helyezkednek el, középen pedig amerikai stílusú választófalas munkaállomások vannak. Peti körbevezetett az épületben, megmutatott mindent, a laboratóriumokat, az alapanyagraktárt, a gyártóterületet és a „tiszta teret”, ahol a gyógyszergyártás utolsó fázisa történik, végül pedig a raktárt, ahonnan szállításra kerülnek az anyagok.
Most már elmondhatom, hogy láttam belülről gyógyszergyárat, ami a hazai színvonallal megegyezik, az itteni viszonyokhoz képest pedig a legszebb gyár a környéken.

A városban is körbenéztük, voltunk zöldségesnél, két helyi kisboltban, ahol meglepően nagy volt a választék és egy fényképészt is meglátogattunk, mivel itt minden hivatalos papírhoz szükség van fényképre. Most épp a bankszámlanyitáshoz kellett fénykép, nagyon jó minőségű képet készítettek, 8 darabot, mindezt kevesebb, mint 400 forintnak megfelelő rúpiáért. Még az volt érdekes, hogy az utcák nem nevezhetők tisztának, de az üzlet ragyogott és a cipőnket is le kellett venni belépés előtt. A zöldségesnél teljesen új növényekkel találkoztam, pl.: okra (leginkább a cukkínire hasonlít), koriander (itt ezt petrezselyem helyett használják, mert az itt nincs, és répa is csak piros van egyenlőre), a mangónak most kezdődik a szezonja, ananász, banán, paradicsom és paprika mindig kapható (nagyon jó áron). A boltokban húsféléken kívül mindent meg lehet találni, gabonákat, lencséket, magvakat természetesen sokkal nagyobb választékban, mint otthon. Nagy kínálat van még különböző rágcsálnivalókból, ízesített kesudiók, mandulák, mogyorók, datolya, füge. Tejtermékek, joghurt, sajt, margarin, vaj, tojás, ezek mind beszerezhetők, müzliből és kekszekből is sokféle van, kenyérből itt csak szeleteltet lehet kapni, konzervekből pedig gombát és kukoricát érdemes venni. A salátákhoz sokféle öntet, mustár, ketchup és majonéz (főleg tojás nélküli) is könnyen beszerezhető.

Csirkehúst Peti Bombayból szerzett, így ma tudtunk készíteni egy kis hazait, brassóit uborkasalátával, amihez fehérbort ittunk. Ebben az államban tiltott az alkohol, szóval bűnöztünk és sejtésem szerint még fogunk is. Bombayban alkoholt is lehet kapni, ezt a bizonyos bort is ott szereztük, egy ilyen minőségű bor otthon kb. 800 Ft-ba kerülne, itt 690 rúpiát fizettünk érte, ami kb. háromezer forint. Ez volt az elő húsvéti vacsoránk, holnap egy kisebb kiruccanásra készülünk, de erről majd legközelebb.